Szerintetek a férfiak többsége kitart a párja mellett ha az válalja a szellemi vagy testi fogyatékosságal születendő gyermekkel való törődést?

Van aki igen van aki nem, de általában sokat hezitálnak ezen " megtartsuk ne tartsuk? meg vagy ne jajj mi legyen?" aztán megtartják...amiből később alakul majd ki hogy érdemes volt e avagy sem, és hogy az apa velük marad e avagy sem.

Sokan nem szokták mérlegelni azt, hogy az a gyereknek lesz rosszabb ha felnő NEM a szülőnek! Neki kell együtt élnie a kapott fogyatékosságával. Neki lesz a nehezebb.

Egy autista gyerek édesanyja vagyok, az apja velünk maradt. A világ szemében egy hős, felelősséget vállaló férfi, a gyakorlatban viszont mindenki boldogabban élhetne, hogy ha rosszul értelmezett kötelességtudatból nem maradna egy olyan házasságban, amelyet tönkretett a tartósan beteg gyerek születése. Se szexuálisan, se érzelmileg nincsen közöttünk semmi évek óta, az egyetlen, ami összetart minket, hogy mindketten a legjobbat akarjuk a gyerekünknek. Közben megöregszünk a boldogság esélye nélkül, pedig lenne esélyünk rá, ha belátná, hogy nem elhagy, és cserbenhagy minket, ha tovább lép, csak esélyt ad önmagának és nekem arra, hogy újrakezdhessük.

Az ismeretségi körömben is ezt látom: ha marad is az édesapa, az élet és a házasság soha nem lesz olyan, mint előtte. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy anyagilag nem függök a férjemtől, és a boldogság esélye többet érne nekem, mint megőrizni a látszatot, hogy mennyire csodálatos és lelkiismeretes férfihoz mentem feleségül. Nem hibáztatnám soha egy pillanatig sem, ha továbblépne - esetünkben egyértelmű, hogy nem a gyerektől szeretne szabadulni.

Ahogy írtam, a gyerek autista, így a terhesség alatt nem derülhetett ki a probléma. Mire a diagnózis megszületett, már 3 éves volt, az apja addigra megszerette, még nehezebbé téve számára a döntést.

Visszakanyarodva a kérdéshez - a személyes tapasztalatom azt mutatja, hogy a legtöbben egyedül maradnak a gyerekkel, aki pedig nem, az esetek nagy részében az is elveszíti a férjét, még ha papíron nem is.

Saját tapasztalat: igen:)

Nekem a testvérem 8 évvel idősebb halozottan 90%-ban sérült. Nem úgy élünk,mint egy egyszerű család, de az apám itt van mellettünk, dolgozik és eltart bennünket. Anyukám a testvérem születése óta nem dolgozott. (23 éve), de jött egy lehetőség egy egy éves részidős állásra, és apukám volt az aki Őt a legjobban támogadta, hogy fogadja el.Azóta, amióta anyukám dolgozik a tesóm tartja össze a családot. Igaz, se beszélni, se járni nem tud (csak mászik és hangokat ad ki).Előtte a szüleim rengeteget veszekedtek, minden apróság miatt- Rengeteg munka volt egy olyan életet összeállítani ,hogy Neki és Nekünk is jó legyen. De most mindenki együtt van. Babysitterre nincs szükség (vagy csak nagyon indokolt esetben,4 hónap alatt eddig 1x kellett), mert mindig be van táblázva , hogy ki, hogyan, mikor vigyáz a testvéremre. Van amikor nekem is vigyáznom kell rá, de ez így alakult és Ő az aki összetart minket.És én ELÍTÉLEM azokat a apákat, akik nem vállalják a gyereket, hiszen mégis a gyerkük, akár milyen is.Az intézetbe adás egy jobb lehetőség, de se és se a szüelim nem tudnánk azzal a lelkiismerettel éni, hogy eldobtuk volna magunktól a gyereket.