Akiknek az édesanyja nem rajongott igazán a párjáért (esetleg nagyon rossz volt a kapcsolatuk) változott ez valamennyire a baba születése után?

A felnőtt gyermekkel fenntartott kapcsolat előzményeiről szólva elmondtuk: a serdülőkor az az időszak, amikor a szülő begyakorolhatja az iránti hitét és bizalmát, hogy a gyermeke működik. Szülőként megtanulhatunk hinni abban: amit a gyermekbe beletettünk, az benne is van, segíti, előre viszi és védi őt. A sok éven át naponta folytatott programozás mint egy kész, befejezett software működik gyermekünkben: útjára bocsáthatjuk.

Ebben a folytatásban - még mindig javarészt a szülő szempontjából beszélve - ezt az útra bocsátást, elengedést vesszük közelebbről szemügyre. Nem csak azért tesszük ezt, mert sokszor az idős szülő nem célszerű kommunikációja nehezíti meg a jó kapcsolat kialakulását. Inkább épp az ő érdekükben, az ő megsegítésükre. Szívszorító a gyereknevelés után magára maradt szülő fájdalma. Szívszorítóak a kérdések, amelyekkel ebben az életszakaszban szembesülünk: hát ennyi volt? Mi végre csináltam, ha a végén egyszerűen magamra maradok? Mi vár még rám? Elég nekem mindaz, ami az életemben megmaradt? Mi vagyok én a gyerekeim nélkül? És nem lesz (jó) kapcsolatunk már soha többé?

De igen, lesz: ha okosan szeretünk, ha jól csináljuk. Ehhez szeretnék eszközöket, tájékozódási pontokat nyújtani - egyelőre a szülőkhöz, később pedig majd felnőtt gyermekeikhez is szólva.

Ahogyan elmondtuk: a fiatal útra bocsátása akkor megfelelő, ha fokozatos, tudatos és tárgyalásos alapú. A jó serdülést az az elv mozgatja: annyi szabadságot kapsz, amennyi érettséget mutatsz. A szülő jó esetben azt sugározza: boldogan adom át neked a magad fölötti rendelkezést, ha azt látom, hogy tudsz vele bánni. Ilyenkor fokozatosan nyeri el a gyerek az autonómiát. Minden új lépésének örülünk, büszkék vagyunk rá, ünnepeljük a kompetenciáját, talpraesettségét, gyönyörködünk a kiteljesedésében, megmosolyogjuk zökkenőit. Ha kell, kihúzzuk a csávából (eleinte elkerülhetetlen egy-egy elhagyott mobiltelefon, lekésett busz, elhibázott szervezés). Egy-egy félmosollyal, vagy még annyival se, csak egy gondolattal jelezzük, amit úgyis tud: ez a lépés nem vitt előre a felnőtté (pláne: férfivá) válás útján, és nem volt túl hősies. Persze, könnyebb ez akkor, ha már egyéves, kétéves, hatéves korában is azt üzentük minden lépésére: „meg tudod csinálni és én örülök ennek”, „megteheted, amikor elérkezettnek érzed az idejét”.

Most, a felnőttkor küszöbén különösen fontos, hogy azt üzenjük: „hiszek benned, tudom, hogy meg tudod csinálni, átadom neked az életed irányítását, drukkolok a terveidnek, ez a te életed, a te határaid, tudom, hogy remekül fogod csinálni és nincs jogom beleszólni, felnőttként tisztellek, akár egy idegent.” Ha ez nem történt meg, akkor a fiatal egyszerűen pszichológiailag nem teheti meg, hogy a szüleit az élete közelébe engedje; hogy apja vagy anyja szeme előtt elfogulatlanul, görcsmentesen élje az életét. Így az is nehéz lesz, hogy - mintegy cserébe - a szülőjének is megadhassa azt, amit az remél, kér és vár: a kapcsolatot.

Harminchoz közelítő leányismerősöm, aki imádott szakmájában dolgozik, stabil párkapcsolata van és minden fontos tekintetben boldog, kiegyensúlyozott életet él, elmesélte, hogy nemigen jár haza a szüleihez. „Ahányszor hazamegyek, anyám egy ideig mézes-mázos, de egy-két órán belül mindig ugyanott köt ki: elkezd lamentálni, hogy tehettem ilyet, hogy költözhettem el ilyen korán? Hát így nem lehet hazajárni. Pedig amúgy hiányoznak.” Az unásig ismert paradoxon köszön vissza: ha elengeded, visszajön. Ha nem engeded el, nem tud visszamenni.

A folyamat önmagát erősíti. Ha a szülő felnőttnek ismeri el a gyermekét, azzal erőt ad neki, lehetővé teszi a felnőtté válását és így a gyermek is könnyebben visszaigazolja, hogy helyes és érdemes volt elengedni. Hamarabb érik meg és forr ki a fiatal, ha a szülője jelezte: az utat, amit választott, értékesnek ítéli, a nézeteit pedig tiszteletben tartja akkor is, ha eltérnek a sajátjától. Ha például a szülő még kórházban szült, de a felnőtt gyermeke az otthonszülés mellett döntött, akkor a leendő nagyszülő utánaolvashat az otthonszülésnek, lelkesedhet vagy izgulhat, támogathatja vagy kísérheti titkos félelemmel a babavárást, de azt tudomásul kell vennie, hogy ugyanúgy nem avatkozhat a dolgok menetébe, mint hogyha a szembeszomszédja döntene úgy, hogy otthon szül. Ha kritizál, ellenkezik vagy siránkozik, azzal csak azt éri el, hogy romlik a viszony: akkor jár el legjobban, ha átérzi mindazt, ami miatt a fiatalok az otthon szülés mellett szoktak dönteni, felidézi, mennyi minden volt kellemetlen vagy káros a kórházban, és mindent megtesz, hogy a döntés pozitív oldalát lássa, egyébiránt pedig összeszorított foggal drukkol és várja az unokáját.

Ehhez azonban egy igen fontos alaptényt kell tudomásul venni: a gyermek nem birtoktárgy. Nem a miénk és még csak nem is a meghosszabbításunk. Egy idő után különálló lény, felnőtt, aki akár azt is megtehetné, hogy tudomást sem vesz rólunk: ahogyan az állatvilág példáin láthatjuk. Bár a gyermekünk teste saját testi sejtjeinkből épült, az élete nem csupán a szülő adta normákból, tapasztalatokból és technikákból épül föl, hanem a sajátjaiból is, mindabból, amit a saját életútján megszerez, más meghatározó emberektől, idősektől, kortársak példájából, a saját maga leszűrte konklúziókból. A fiatalokra számtalan dolog hat, amit a szülő nem ismer, ezeket ő szintetizálja, ő hozza meg a döntéseit, a szülő dolga pedig az, hogy ezeket kívülről szemlélje. Egy kicsit úgy, ahogy a múzeumban állunk és hátratett kézzel csodáljuk a szemünk előtt levő műtárgyat, de nem nyúlunk hozzá.

Na de hogy néz ki mindez a hétköznapi kommunikáció szintjén? Úgy, hogy nem mondjuk, csináld ezt, ne csináld azt, nem címkézünk, nem minősítünk. Nem figurázzuk ki és nem szóljuk le. Nem veszekszünk vele a döntései és a nézetei miatt, nem romboljuk a kapcsolatait, nem lázítjuk a házastársa ellen, nem ássuk alá a házasságát, nem kérünk számon rajta teljesítményt, sem a háztartás, sem az egzisztenciateremtés, sem az előállított unokák mennyisége és minősége terén, sem másban. Burkolt, nyakatekert formákban se tegyük ugyanezt! Ha hátulról jövünk („jaj de szép ez a ház, és gyerekeket mikorra terveztek?”), akkor nemcsak azt érzik, hogy nyomást gyakorlunk, hanem azt is, hogy manipulálunk, hogy még a dicséretünknek sem lehet tisztán örülni - bomba van a sütiben. Jobbító javaslatainkat és felbecsülhetetlen tudásunkat se próbáljuk dicséretbe burkolni. (Nahát, már mennyi foga van! Így már biztos nemsoká abbahagyod a szoptatást… Az én időmben senki sem szoptatott ilyen sokáig.) Ezek mind kapcsolatromboló viselkedések. Természetesen könnyebb ezt elkerülni ott, ahol a nevelés korábbi szakaszaiban sem volt jellemző az ilyesmi. Ha régebben is élt bennünk a gyerektisztelet, most könnyebb lesz felnőttnek látni és akként becsülni őt. Becsülni azt, amit elért, és drukkolni annak, amiben még fejlődésben van.

Mondataink, megnyilvánulásaink alapjában véve kétfélék lehetnek: negatívak és pozitívak. Negatív a kritika, a sértés, és ennek összes burkolt formája: a „jótanács”, a „konstruktív kritika”, a „jobbító javaslat”, a „csak segíteni próbálok” kezdetű megnyilvánulások, az „én úgy látom, hogy a te férjed/feleséged” kezdetű bomlasztások és folytathatnánk a sort. Pozitív minden, ami azt üzeni, jól csinálod, tetszik, jól teljesítesz, sikeres vagy, elégedett vagyok, jó rád nézni, remek gyerekeket produkáltál, szép a lakás, remek, hogy nyaralni viszitek a kicsiket, milyen jó, hogy ennyit jártok velük játszótérre, isteni, hogy ti mennyivel egészségesebben táplálkoztok, tetszik az új csempe, fantasztikus, hogy a kicsinek már négy foga van. Az élet tulajdonképp roppant egyszerű: ha azt akarjuk, hogy elfogadjanak, adjunk minél több pozitívat és minél kevesebb negatívat.

És mi ebben a jó hír? Az, hogy ha idős szülők vagyunk és keressük az utat gyermekünkhöz, immár tudhatjuk, hogyan kerülhetjük el azt, hogy az utat saját kezünkkel torlaszoljuk el. Az eredmény meglepő. Ha jól csináljuk, kiderül: a fiataloknak igenis van igényük a szüleikre.