Mivel beszéljem le a babáról?

28 éves, semmit nem kezdett magával.

Érettségi után elkezdett egy szakot, majd utána még hármat, mert “keresi az útját” (egyiket sem fejezte be). Azt érzem rajta, hogy semmi nem érdekli igazán, és az első nehézségnél, vagy olyan dolognál, ahol kicsit oda kéne magát tenni, ő feladja. Ami azért is van, mert sosem kellett semmiért dolgoznia, mindent megadnak neki a mai napig a szülei, nagyszülei… De mondja is, hogy ő nem megy el minimálbérért dolgozni, mert annyit örököl majd, hogy ha 200 évig élne, akkor sem fogyna el az a pénz. Addig meg, ha kell neki valamire, szól és megy az utalás.

Unatkozik, egyedül van, ezt be is vallja. Van olyan hét, amikor a lakásából sem lép ki.

Most azt vette a fejébe, hogy gyereket akar és majd gyerek mellett befejezi az egyetemet, “elvizsgázgatok én, amíg itthon vagyok” alapon. Ő a gyerekre úgy tekint, mint egy legjobb barátnőre, ezt mondja is, hogy majd megszüli a mini verzióját, alig várja már, hogy mehessen vele sütizni, boltozni és lehet majd egyencipőjük. És hogy akkor legalább nem lesz majd egyedül… Az anyaságot úgy képzeli, ahogy látja a bézsmamiknál tiktokon, instagramon. Már ez is veszélyes, az még slusszpoén, hogy ő ezt egyedül akarja abszolválni, mert a pasi, akivel együtt van, amúgy házas és az apja lehetne. Igen, olyan, mint egy rossz drámasorozat, tudom. De ő tényleg ilyen, mintha nem is ezen a földön élne.

Nem csak a saját életét tervezi örökre elrontani, hanem a születendő gyerekéét is. Szeretem, a legjobb barátnőm, de nem anyának való. Évekig kutyáért könyörgött, mikor kapott egyet, 2 hét után elvitte a szüleihez, hogy inkább legyen náluk, mert nála a lakásban szétrág mindent, bepisil és nem hallgat rá. Egy gyerekkel ugyanezt nem teheti meg…

Azzal jön, hogy mindjárt 30, mire várjon még? És hogy így legalább a "párjához" örökre köze lesz, így vagy úgy, az élete része marad.