34 évesen még mindig nincs olyan érzésem, hogy gyereket szeretnék, egyszer megváltozik ez majd bennem, de addigra már késő lesz?

Jó kérdés. Én 33 éves leszek és ugyanez. Még fiatalabb koromban olyan evidenciának éreztem, hogy biztos lesz gyerekem, de bevallom, amióta egyre több közeli ismerősömnél, barátoknál lett baba és látom, hogy mivel jár, annál inkább nem szeretnék. Nekem nem lenne idegrendszerem se egy babához, se egy kisgyerekhez, se egy ovishoz. Alsós határeset, felsős már nem gond.

Nem hiszem, hogy változik majd ez az érzés. Ha igen és kifutok az időből, akkor inkább örökbefogadok. Ha meg az nem sikerül, akkor így jártam. De én az a fajta vagyok, aki mindig is több lábon állt. Sok minden foglalkoztat, szerintem később is meg fogom találni azt, amitől hasznosnak érzem magam.

33 vagyok, nem akarok gyereket. Sohasem, mert egészségi problémáim vannak.

Ismerősöm 34 évesen még nem akart, 40 évesen igen, és vagy 5 éveükbe telt, külső segítséggel (talán lombik lett a vége), mire összejött.

Szóval vagy megbánod, vagy nem.

Ha csak 0,0001% kétség is van benned, akkor semmiképp ne vállalj gyereket. Ha így is teljesnek érzed az életed, és boldog is vagy, akkor ne "rontsd el".

Magyarországon nem szeretik ha kimondja az ember hogy megbánta a gyerekvállalást, mert mi ilyen mindent is elutasító nemzet vagyunk, de NE hidd hogy nem lehet megbánni...

El sem tudja az ember képzelni, hogy milyen szinten megszűnik a megszokott élete a baba érkezésével. Persze mondogatják, hogy minden más lesz, de mikor hirtelen bele csöppensz, akkor tudatosul benned igazán, de akkor már nincs vissza út.

Én akartam gyereket, lett is egy, de nincs az az Isten hogy még egyszer bele kezdjek az egészbe.

Igaz én nagyon problémás gyereket "fogtam ki", ezt még a saját nagyszülei is megerősítik nekem, de köszönöm, ennyi elég volt a babázásból.

Az egész napos hangzavar, sikoltozás, énekelgetés, rosszalkodás, pakolás utána. Persze cuki, aranyos, szép hangja van, de napi 14-16 órában szüntelenül hallgatni piszok fárasztó (és sajnos idegesítő is).

Reggel 5-kor kelés, este 11-kor lefekvés, és a kettő között persze b*szik aludni, mert nyilván három évesen minek is.

Egy átgondolatlan gyerek vállalásnál három dolog történhet (igazából négy, de a negyedik sosem szabad hogy opció legyen).

1, jól sül el, boldog mindenki. Ez lenne a legjobb.

2, a baba érkezésével minden napossá válik a veszekedés, szép lassan tönkre megy az addig tökéletes házasság.

3, megbánod, és ugyan elevickéltek vhogy az egyetemi évekig, de sosem leszel olyan boldog mint vártad volna...

Én jelenleg az 1-es opciónál vagyok még, de sajnos egyre inkább kezd a 2-es is bekerülni a képbe :\

És kiemelném, hogy mindezt úgy gondolom hogy egy hosszú, átgondolt, tervezett folyamat része ként vállaltunk babát, NULLA kétség nélkül. Bele sem merek gondolni hogy érezhet az, aki nem is biztos benne, vagy egyáltalán nem is akarta, de vhogy mégis összejött...

Én azt találom érdekesnek, hogy akik nem szeretnének gyereket miért fontos nekik a visszaigazolás erről?

Ha egészen biztosak lennétek benne, nem kételkednétek az érzéseitekben.

Persze, ott van a társadalmi nyomás, szülj gyereket, legyen családod stb. amikkel találkozhattok minden egyes nap szinte.

De engem hiába próbàlnak behúzni valamivel, ha én nem akarom, nem gondolkodom el rajta, ha biztos vagyok benne.

Akiben ez kicsit is felmerül,hogy nem akar gyereket az ne szüljön, se most, se később.

Gyereknek is jobb, mintha azt érezné a szülő felől, hogy ‘ja amúgy én egy teher vagyok’.

17#-es.

De nem mindegy, hogy a család mit akar? Ha jobban belegondol az ember, mindenki akinek van gyereke, akar majd unokát és érthető, ha nem örülnek ennek, de kit érdekel?

Szülök gyereket, mert anyámék unokázni akarnak, de amúgy én megkeserülök az anyaságban, mert sohasem akartam igazán?

Kérdező hiába hasonlítja a gyerekeket a kutyatartáshoz, szánalmas összehasonlítani a kettőt… hibádzik a dolog, ha már egyáltalán egy síkra teszi a kettőt, még elgondolkodni se lenne szabad, hogy akar-e gyereket vagy sem.

A gyerekkérdés nemcsak magunkról szól, hanem egy másik életről, akit mi indítunk el a saját útján. Nem olyan hogy megszülöm, aztán akkor passzolom le a szomszédnéninek mikor akarom. Meg néha leviszem sétáltatni azt kész.

Tehát az én életem, az én döntésem.

Ha már van ami elbizonytalanít ebben és visszaigazolás kell, már rossz pont.

15-ös.

Neked szakemberhez kéne fordulnod, de kb azonnal.

Olyan undorral írsz a saját 3 éves gyerekedről, hogy az hihetetlen.

Néha cuki, de amúgy a hátad közepére se kívánnád.

Nem tudhatom, hogy miért problémás a gyereked, vagy van-e valami betegsége stb,de jó lenne elgondolkodni azon, hogy pl a gyerek simán megérzi, ha az anyjának csak egy teher. Veszekedés otthon csak lapát az egészre. Egy problémás gyerekből csináltok egy még problémásabbat, aztán csodálkozunk, hogy ilyen Jeffrey Dahmerek járkálnak az utcán…