Miért rossz az, hogyha valaki reálisan látja a gyerekét?

Sok szülő elfogult a gyerekével kapcsolatban, ez sem jó, a gyereknek sem. Engem pl állandóan tuldicsertek, minden aprosagert, én voltam a tökéletes anyum szemében, most így felnőttként sokszor hisztis vagyok, hiányzik, ha a férjem nem dicser meg és kell az önkontroll, hogy ne hibaztassam öt ezért, plusz szorongó, túlságosan precíz hajlamos van, amihez szerintem a fent említett tuldicseres hozzajarult.

Szóval szerintem nem baj, ha valaki reálisan látja a gyerekét, sőt. A lényeg, hogy ne ereztesse a gyerekkel, hogy ő luzer, kevésbé szerethető emiatt, stb.

Szerintem az a helyes, ha igyekszel megkonnyiteni a gyereknek, hogy még találja, mi az útja. Ha hulye matekból, akkor tudod hogy nem lesz mérnök, segíts neki felzarkozni, hogy azért ne bukjon meg, ellenben batoritsd abban, amiben jó, legyen ez történelem, sport, művészet, nyelvek, stb.

Ugyanúgy ha objektíven nem szép a gyerek, akkor nyilván nem fogod ezt éreztetni vele, hanem sokat beszélgettek, hogy megértése, a szépség relatív és az emberi értékek nem a külső én merülnek ki, és bárhogy nem is ki, attól még szerethető. És igyekszel neki segíteni, hogy szebb legyen, jobban érezze magát a bőrében, sokat segít egy előnyös frizura, jól megvalasztott szemüveg, sport a szebb és egeszseges alakert.

Szóval láss reálisan, és segítsd a gyerekedet abban, hogy kibontakozzon, és a pozitívuma kerüljenek előtérbe.

Pedig a szépség tényleg valamennyire relatív. De még ha tényleg nem látod szépnek a gyerekedet, akkor sem kell mondani (sem neki, sem másnak), sem éreztetni vele. A kinézetnél, ami egy adottság, ezerszer fontosabb dolgok is vannak.

Ha valamiben nem jó vagy nem eléggé ügyes, az nem feltétlenül baj, nem kell mindenben jónak lennie. Ahogy egy felnőttnek sem. Ha esetleg fejlesztésre szorul valamiben vagy korrepetálásra egy tantárgyból, akkor vidd szakemberhez/magántanárhoz, de ha nem ilyesmi, akkor nem kell túldimenzionálni. Legalább ugyanannyira fontos, ha nem fontosabb, hogy amiben jó, abban támogasd, dicsérd.

Mert ha bármi negatív gondolatod van a gyerekkel, gyerekvállalás, gyermekneveléssel kapcsolatban akkor egy 💩 vagy aki meg sem érdemli, hogy gyereke legyen. Meg csak panaszkodsz. Hát hogy lehet egy ilyen csodás dologról bármi rosszat mondani? Nehogy már. Hiszen csupa csillámos póni puki az egész. Mindenkinek. Nincs kivétel. Nincs nehéz gyerek.

(Irónia)

Hát a pszichológia szerint a szüleink, általában anyánk kellene legyen az, aki feltétel nélkül elfogad. És hogy az életben annyira visszük, amennyire hisznek bennünk a szüleink. (Hány példa van mozgássérülten született sportolókra vagy iskolában még bukdácsoló tudósokra, akiknél jönnek ezzel, hogy de mégis volt olyan, aki hitt bennük.)

Szóval láthatod te reálisan a gyereked az egyik szemeddel, hogy pl. csúnya, de ha szereted, akkor ettől neked mégis szép és mivel szereted, emiatt bízni fogsz benne, hogy lesz, aki majd még szereti és majdnem ennyire szépnek tudja elfogadni. Érted. Ez szinte a legfontosabb szerintem, amit adni lehet. És nem azt jelenti, hogy hazudni kell neki és túldícsérni és díszletben nevelni, mint egy amerikai filmben, de azt sem, hogy a földbe kell döngölni valami képzelt egységes mérce szerint az álmait, hogy ő "úgysem" lesz képes erre meg arra, nehogy csalódjon és az "élet törje be". Ha majd az élet be is akarja törni, akkor ott leszel te neki, mint pozitív háttérország - még akkor is, ha már csak a fejében mint felettes én.

Elmondhatod, de ne úgy, hogy rombolod az önbizalmát. Pl. ne azt mondd, hogy kisfiam te gyenge vagy matekból vagy nincs érzéked hozzá, hanem hogy matekból többet kell gyakorolnod, ezért keresünk valakit, aki tud neked segíteni, hogy jobban menjen.

Azt pedig semmiképp nem mondd a gyerekednek, hogy csúnya vagy ronda, ha így látod, akkor sem.