Voltak valakinek ilyen aggodalmai a kistesó vállalásával kapcsolatban?

Kezdem a háttérrel: én 8 évig egyke voltam, egy szem gyerek a családban, nagyon szeretett, ajnározott mindenki, tele voltam önbizalommal és lelkesedéssel (elkényeztetettnek én nem mondtam volna magam, de ki tudja, én nyilván nem tudom megítélni). Ezután születtek testvéreim (akiket én nagyon akartam egyébként), ikrek, akik minden "rivaldafényt" elvettek előlem. Szép lassan morcos, önbizalomhiányos kamasz lettem, jelenleg sem mondanám, hogy sok mindent elértem volna az életben tanulmányok, eredmények terén, pedig állítólag a képességeim meglennének, de elveszett a motivációm, nem hittem magamban.

Jelenleg van egy két hónapos babánk. Még nem most tervezzük a kistesót, de 2-5 év múlva igen... Kedvem is lenne hozzá, bár nehezek az első hónapok, de mégis már lelkes vagyok, hogy újraéljem egyszer. Azonban nagyon szeretem a kisfiamat, és nagyon bennem van a félelem, hogy úgy megsínylené a kistesó érkezését, ahogy én... Tudom, hogy hülyeség, mert sok ember/gyerek él kistestvérekkel, és semmiben nem korlátozta őket, nem tapasztaltak ilyesmit, mint én, én mégis félek, hogy vajon meg tudom-e előzni, hogy ő így érezzen, meg tudok-e neki mindent adni majd a kistesó mellett is...Hogy fogom megosztani a figyelmemet, hogy tudom őt boldog felnőtté nevelni? Vagy lehet, hogy ez inkább személyiségbeli dolog, és lehet hogy ő nagyon jól fogja viselni a tesót? Mitől függhet ez, hogy ki hogyan fogadja?

Voltak/vannak valakinek rajtam kívül ilyen félelmei? Egyszerűen félek attól, hogy majd meg kell osztanom a "szeretetem", és akkor ő nem azt érzi majd, hogy az összes szeretetem felé irányul (mint most).