Olyan anyukak tapasztalataira lennek kivancsi, akik egyedül vállalták a babájukat?

A lányom egy éves korában vesztettem el az apukáját. Előtte végig kórházban volt, így a terhesség ötödik hónapjától egyedül volta, egyedül szültem, és egy egyedül jöttünk haza a kórházból. Szerintem ez döntés kérdése, hogy mennyire engeded át magadat a magányosság érzésének. Hidd el, bele fogsz jönni, sőt még erősebb is leszel, mert mindent egyedül fogsz megoldani. Nekem ez sokat segített, h fejben eldöntöttem, hogy megoldom, és felnevelem. Ha vannak körülötted az már nagyon jó, ha van család mégjobb. Én szerettem körülvenni magamat az emberekkel, jobban teltek a napok, és egyedül sem éreztem magam. Azzal kárpótolt az élet, hogy egy végtelenül nyugodt, jó alvó babám volt, így a fáradtsággal nem kellett küzdenem, és jutott idő a háztartásra is. Még annyit, hogy fogadd el s segítséget, ha valaki felkínálja, ne akarj mindig, mindent egyedül megoldani, nyugodtan bízd rá másra pár órára. Én is heti két délelöttöt a nagyikra bíztam, ez segített, hogy egyben maradjak. Persze rossz mikor mindehol boldog családokat fogsz látni. Apa, anya, gyerekek, és elő fog jönni az rzés, h ez nekem miért nem adatott meg, de ezt is meg fogod szokni, és immunis leszel. Amikor meg már jár, beszél, kommunikál minden nehézségért kárpótolni fog. Csak egy mai példa: Este oda ül mellém a kanapéra, felsóhajt, és közli: Lemerültem. :D (2 éves múlt) Na az ilyen pillanatokért megéri erősnek maradni. Sok boldogságot kívánok Nektek! :)