Miért van az, hogy, MI a 21. század anyái már egyáltalán nem bízunk ösztöneinkben?

én együtt alszom a babámmal, és sose mértem, hány gramm kaját eszik egy étkezésre, mégis szép nagy kislány, hozzáteszem, 1 éves koráig alig evett mást, mint anyatejet, nem kellett neki, nem erőltettem. azóta meg eszik már mindent, 14 hónapos. de azzal nem értek egyet, hogy pl az ultrahang stb felesleges. ha problémamentes a terhesség, akkor biztosan az, de amúgy? nekem pl. terhességi vércukrom volt és terhesség utolsó 3 hetében 150 volt a vérnyomásom. ha ezeket nem kezelik, akkor gázlett volna, így meg hálistennek nem lett baj, kivéve, hogy az elején 10 napot az intenzíven volt a babám, mert elég aprókának született (2650 gr) és nagyon leesett a vércukra, és infúziót kellett kapnia. Ő lehet, hogy nem maradt volna életben, ha mondjuk 100 éve született volna.

a másik dolog, amiben én 100%-ban az ösztöneimre hallgattam, az az, hogy sosem hagytam sírni őt. és ő bizony nagyon sírós volt, és nem csak az első hónapokban, hanem kb 1 éves koráig. sokszor felvettem, nagyon sokat játszottam vele, mindenki mondta, hogy ennek nem lesz jó vége, mert megszokja, hogy mindig ölben van. mi lett az eredmény? 1 éves korától rohamosan javult a helyzet, már egyáltalán nem cipelem, ölbe nagyyon ritkán kéri magát, kb. ha fáradt vagy fogbaja van, nagyon jól elvan egyedül, olyasmiket játszik, amiket előtte együtt csináltunk, és nagyon-nagyon okos, ügyes, mindenre érdeklődő, barátságos kisgyerek lett belőle. ennyit arról, hogy elkényeztetés meg miegyéb. én egyszerűen TUDTAM, hogy nem azért sír, mert el van kapatva, hanem igenis, igényelte a rengeteg testkontaktust és foglalkozást. és bár időbe telt, és a hátam bánja, de megtérült a befektetés, hiába hümmögött védőnő, apuka meg anyós.... :)