Éreztétek már azt, hogy anyának születtetek? Hogyan készültetek fel a babára?

Óvatosan, mert rossz irányba mész. A görcsös rákészülés nagy csalódással végződhet és ez áttételesen a babának is rossz.

Amikor megfelelő állásom volt (jól fizető, relatív biztos munkahely), illetve a férjemről is tudtam, hogy jó apa lenne, akkor vállaltuk. Elvárásokat nem támasztottam magammal szemben, éppen azért, mert látom, hogy milyen frusztrációt tud eredményezni.

Amikor megszületett, akkor alacsonyra tettem a lécet: ha estére még életben van és egészséges, akkor az egy sikeres nap volt. A felmerülő problémákra nem készültem rá, hanem "majd megoldom, ha ott vagyunk". Így nagyon sok stressztől megkíméltem magam.

Most 5 hónapos, nagyon kevés gond van vele, jó kedélyű, kiegyensúlyozott baba.

Magán gyerekorvosunk van (ez szerintem nem muszáj, de körzeten kívül vagyunk és az ő személyéhez ragaszkodtam), ha bármiben tanácstalan voltam, ő hívtam fel.

A baba szükségleteire én az alábbi prioritásokat állítottam fel (anyagi szempontból):

Amíg csecsemő, addig főleg a fizikai szükségletei fontosak. Meleg ruha, tiszta pelenka, elegendő étel, kényelmes ágy. Minden más a szülőnek fontos, a baba fel se fogja milyen színű/mintájú ruha van rajta.

Játékból egyelőre 4-5 db van neki, hiszen még az egész világ játék. A fél literes PET palacknak pont annyira örül, mint a csörgőnek vagy plüssnek.

Hosszútávon: egészségügyre és oktatásra nem fogjuk sajnálni a pénzt. Minden más ezek mögé sorolódik. Amíg magas szintű egészségügyi ellátást kap és minőségi oktatást, addig nagy baj nem lehet.

Továbbá sport. Mindegy, hogy mit, felőlem balett vagy kick-box is lehet, de később fontos lesz, hogy mozogjon, szeresse a mozgást.

Ezen kívül minden egyéb majd adódik. Nem más elvárásainak akarok megfelelni, hanem a sajátomnak. Erre az egyre figyelj, mert itt könnyű elcsúszni.

Maximálisan egyetértek az elsővel.

Nekem is borzasztó gyerekkorom volt, agresszív, alkoholista szülők mellett. Úgy gondoltam majd én mindent helyrehozok az én babámnál, olyan anyukája leszek, amilyenre én is vágytam volna. Aztán gyorsan magamba zuhantam, mikor ez sem, az sem úgy ment, ahogy gondoltam, hogy lennie kéne. A babám allergiás a tejre és még az anyatejtől is bélgyulladása lett, csak egy speckó tápszert ehet. Egy sz*rdarabnak éreztem magam és a gyerekkel a kezemben sírtam, amikor a melltartómat szopizta szegény, hogy még ezt sem tudom megadni neki. Meg hasfájós is és amikor a milliomodik átvirrasztott, kézben végigcipelt éjszaka után összeestem a gyerekkel és utána inkább nem álltam fel vele az ágyról és mellettem zokogott, hogy vegyem fel... Nagyon közel álltam a depresszióhoz, mert hatalmas elvárásaim voltak magammal szemben és a természetet nem tudtam irányítani. Érdekes módon, mióta elfogadtam, hogy nem tudok neki segíteni, ha fáj a hasa megteszem ami tőlem telik, aztán majd kinövi, azóta puszi és simogatás után önállóan alszik a kiságyban sírás nélkül. Sokkal nyugodtabb.

Amire rájöttem, hogy nem szabad a saját vágyaimat rajta kiélni, az én sérelmeimet rajta gyógyítani, mert Ő egy külön új kis élet.

10 hetes, a jelenlegi igényei: evés, tiszta pelus, ne fázzon/ne legyen melege és a legfontosabb, hogy nagyon szeressem. Hogy hozzámbújhasson, énekeljek, mondókázzak, babusgassam, vele foglalkozzak amikor igényli. A később felmerülő igényeket majd akkor kezeljük, most csak a jelenlegi dolgokra koncentrálunk.

Így én is megnyugodtam, jókedvű vagyok és Ő is ezerszer nyugodtabb, hisz érzi rajtam, hogy minden ok.