Kinek mik az anyaotthoni tapasztalatai?

szia!

Gyakornokként voltam anyaotthonban, szóval talán nem rendelkezem mindazzal a tapasztalattal, amire kíváncsi vagy, de ha érdekel a véleményem, írj privit és válaszolok! :)

Első vagyok, bocsánat, hogy csak most tudok újra írni.

Szóval gyakornokként voltam két anyaotthonban, de hogy melyekben, azokat nem szeretném megnevezni.

Mindkettő egyházi működtetésű volt, csak más-más felekezet által. Az egyik nagyon szép volt, a másik borzalmasan leélt. Utóbbi vezetője elmondta, hogy nagyon kevés a támogatás, amit kapnak. Aki helyet akar kapni, annak egyrészt kell legyen legalább egy gyermeke, vagy kismama kell, hogy legyen (ez nem olyan evidens mindenkinek, azért hangsúlyozom ki... szóval egy hajléktalan nő önmagában nem mehet oda), és szükség van bizonyos kivizsgálásra, hogy nem visznek-e be valami betegséget. Voltak olyan szobák, ahol több anya és gyermeke lakott együtt, másoknak saját szobája vagy lakrésze volt (főleg a többgyermekeseknek). Az anyák életkora változó volt, tizenéves lány volt a legfiatalabb, 15 év körülinek látszott. Az egyik otthonban (a szebbikben) arra biztatták az anyákat, hogy csak azzal foglalkozzanak, hogy összeszedjék magukat, gondozzák a gyermeküket, és ha akarják, képezzék magukat. Aki tanulni akart, annak az intézmény segített, a feltétel csak az volt, hogy a gyermek ez idő alatt is el legyen látva, az anyának írásba kellett adnia, hogy kire bízta rá arra a pár órára a gyermekét.

A másik otthonban elég jól működött a nyílt örökbeadás, több kismamát is lebeszéltek az abortuszról, és a babákat gyermekre váró családokhoz juttatták.

A vezetőkre és a gondozókra nagyon felnéztem, amiért tudták ezt a sokszor rettentően nehéz, durva munkát végezni. Az ő véleményük - úgy vettem észre - megoszlott az anyákról, mert nem annyira a bajba jutott szegény nőkön kellett segíteniük, mint inkább a saját hibájukból odakerülteken, hogy úgy mondjam. Tény és való, hogy volt, aki szó nélkül lépett le az otthonból, mikor ismét egy "új életet" akart kezdeni, aztán pár hónap vagy év múlva ott kilincselt újra, újabb gyermekekkel.

Én szinte minden anyát és dolgozót meginterjúvoltam, így az anyákról nekem is kialakult egyfajta véleményem: a durva felszín alatt nagyon vágytak a szeretetre és a megértésre, de mivel alig volt reményük arra, hogy egyszer normális otthonuk és rendezett életük legyen, az úgymond jobbik énjük csak percekre bukkant fel, és csak bizonyos embereknek. Sajnáltam őket, és jobb híjján a gyermekeik szépségét dicsértem. Tényleg szép gyerekek voltak, akik ragaszkodtak anyjukhoz és testvéreikhez. Bár tudhatnám, mi lett belőlük, az ÚrIsten vigyázzon rájuk...

Ennyit tudtam írni, kicsit össze-vissza, de talán kaptál pár hasznos infót.