Anyukák! Van köztetek olyan, vagy ismertek olyat aki valamilyen (bármilyen) okból kifolyólag félt/nem mert egyedül maradni a babájával/babáival?

Én azt hiszem ilyen voltam, bevallom. Mikor hazahoztuk, csak ketten voltunk a férjemmel, és egyikünknek sem volt semmiféle tapasztalata baba ügyben.

A kórházban is csak húztuk a perceket hazajövetelkor.

Első két hétben a férjem itthon volt, de ha boltba ment, én tisztára kivoltam. Mikor visszament dolgozni akkor is volt bennem feszültség, de mindig próbáltam nyugtatni magam, hogy megtudom csinálni.

Féltem, hogy rájön a sírás és nem tudok mit csinálni. MOstmár tudom semmi okom nem volt rá, tök alaptalan volt. De szerintem mégis valahol ez normális félelem volt.

Pontosan nem emlékszek, de néhány hónapig eltartott, de enyhülő formában.

Aztán meg az lett a bajom, hogy magamat féltettem, nehogy engem érjen valami baj, hogy a babának legyen anyukája.

PRóbálok visszagondolni, úgy 2 éves koráig volg ez.

Persze hülye gondolatok ma is vannak még, de már nem félelem.

ÉN!!

Borzalmas időszak volt! Azt hittem nem élem túl:( És nem mertem senkinek sem elmondani csak a tesómnak. De ő nem tudott jönni, mert neki is családja van, és 300 km-re laknak. Anyukám már nem él, pedig ő aztán tuti értette volna, hogy mi a bajom. Anyósomnak néha próbáltam elmondani, hogy valami nem stimmel velem, de mindig belémfolytotta a szót: Nem értem mi bajod, boldognak kellene lenned! Nincs hiteletek, itt a gyerek, dolgoznod sem kell. Ezzel el is volt intézve. Nem is próbálkoztam öbbször.

Vívódtam magamban, és amikor a párom elment éjszakánként dolgozni, én bőgtem, és a gyereket úgy fürdettem, hogy ha valaki meglátja az röhögőgörcsöt kapott volna. Éppenhogy hozzá mertem érni, kicsit lelögyböltem és már kaptam is kefelé a vízből. Lefektettem. és egész álló éjjel minden neszre felriadtam, összerándultam. Nappal lestem a szomszédkat, hogy itt vannak e, ha valami "baj" lenne, akkor tudjak kitől segítséget kérni. Ha nem láttam a szomszéd kocsiját elkezdtem sírni! Iszonyat volt. És ezt tartott olyan 4-5 hónapos koráig. Ma már 11 hónapos, nem egyik napra a másikra múlt el a félelmem, hanem fokozatosan, észre sem vettem, én egyenes arányban gondolom azzal ahogy magabiztosabb lettem, megismertem a gyerekemet, sikerült 1-2 alkalommal kitalálnom, hogy tényleg miért is sír, és ez akkora büszkeséggel töltött el, hogy lassan nem féltem a FELADATTÓL. Mert ő a feladat :-)Szóval kitartás kérdező :-)

Ja egyébként szülés utáni depresszióm volt, nem kezelték...elmúlt...illetve lassan múlik :-)