Amikor valaki egy babával foglalkozik, akkor miért kell lemenni az ő szintjére?

Én nem igazán értem a kérdést:)

Mi az ő szintje?

Mert vannak dolgok, amiket igenis a gyerek "szintjén" kell mondani, vagy tenni, mert úgy gyorsabban könnyebben tanulja, vagy könnyebb felkelteni a figyelmét.

Pl.A legtöbb baba ösztönösen figyel a magas hangokra, és a legtöbb nő még meg is emeli hangszínét, amikor babákhoz beszél. Van amelyik gyerek ezt szereti, és ban amelyik a mélyebbet.

Vagy: az eltúlzott kifejezőerő. A babák a természetesnél élénkebb arckifejezésekre reagálnak. Nagyra nyitott szemekkel jelezzük az örömöt vagy meglepetést, és egyes szavak kiejtését elnyújtjuk. A szemkontaktussal és a megfelelő hangszínnel le lehet kötni a figyelmét, függetlenül attól, hogy miről beszélünk.

Vagy például a nyelvtani torzítások: a legtöbb anya ösztönösen teszi. Névmások például alig fordulnak benne elő. Az "Anya majd viszi Gabi babáját" könnyebben érthető a baba számára, mint a "Majd én viszem helyetted".

Ezért kérdezem, mire gondolsz, amikor azt írod, az ő szintje.

Ha az ugyulu-bugyulu-t, akkor annak semmi értelme, nekem a hátamon feláll tőle a szőr.

gügyögni és sem szoktam viszont hangokkal játszani igen

vagyis megpróbálom a ö kis torokhangjait utánozni és persze a tornázás közbeni nyögés

berregés mikor felemelem mintha repülő lenne

meg egyebek

és vagy egy vers olvasd el mert tanulságos

Szabó Lőrinc : Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,

mint törpével egy óriás:

- Lóci, ne kalapáld a bútort!

Lóci, hova mégy, mit csinálsz?

Jössz le rögtön a gázresóról?

Ide az ollót! Nem szabad!

Rettenetes, megint ledobtad

az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,

nem is hederített reám:

Lépcsőnek használta a könyves

polcokat egész délután,

a kaktusz bimbait lenyírta

és felkoncolta a babát.

Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta

s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,

de azért tetszett a kicsi,

s végül, hogy megrakni ne kelljen,

leültem hozzá játszani.

Leguggoltam s az óriásból

negyedórára törpe lett.

(Mi lenne, gondoltam, ha mindig

lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogyan én lekuporodtam,

úgy kelt fel rögtön a világ:

tornyok jártak-keltek köröttem

és minden láb volt, csupa láb,

és megnőtt a magas, a messze,

és csak a padló volt enyém,

mint nyomorult kis rab mozogtam

a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,

hogy olyan nagyok a nagyok,

hogy mindent tudnak és erősek

s én gyönge és kicsi vagyok.

Minden lenézett, megalázott,

és hórihorgas vágy emelt

- föl! föl! - mint az első hajóst, ki

az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,

hogy mégse szállok, nem növök:

feszengtem, mint kis, észre sem vett

bomba a nagy falak között:

tenni akartam, bosszút állni,

megmutatni, hogy mit tudok.

Negyedóra - és már gyűlőltem

mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlőltem, óh hogy meggyűlőltem!...

És ekkor , zsupsz, egy pillanat:

Lóci lerántotta az abroszt

s már iszkolt, tudva, hogy kikap.

Felugrottam: Te kölyök! - Aztán

No, ne félj! - mondtam csendesen.

S magasra emeltem szegénykét,

hogy nagy, hogy óriás legyen.