A 6 hónapos babák ki tudják mutatni a szeretetüket? Ha igen, hogyan?

6 hónaposan még azt se tudja, hogy ő és te két külön lény vagytok.

Ezen kívül saját tapasztalatom szerint teljesen tudatos, spontán szeretet kinyilvánításra (ami nem utánzás) 3 éves kor körül képesek.

Egy 6 hónapos baba még ösztönösen az anyjával azonosul (lásd #7), és a szeretet kinyilvánítást tőle tanulja el. Ez az állapot - a dackorszak nehéz időszakával a végén - kb. tényleg 3 éves kor körül zárul le. A gyermek érzelmi rendszere ekkorra szilárdul meg. Minden amit az anyát érte, az ugyanúgy a gyermekére is maximálisan hatott. Ha nem kapott szeretetet, akkor ő sem tud majd adni. Ha túlzott gondoskodásban részesült, akkor egész életében azért fog küzdeni, s attól szenved is, hogy megkapja a túlzott gondoskodást, ami meg azt eredményezi, hogy - hiába is élte azt át - őmaga nehezen tudja az a saját gyerekén viszonozni, mert a gyerektől is azt várná minduntalan. Hamar lesz ennek az elkényeztetett gyereknek az utódjából az, amit úgy neveznek: "szülősített gyerek", egyfajta anyapótlék, aki aztán a saját gyerekén éli ki ezt a szülői szerepet, még akkor is, amikor már nem lenne szabad, amikor az utód "kirepült".

Észrevehető, hogy rossz esetben ez e kétféle állapot generációról generációra váltakozik (kényeztetett/kényeztető), és nem véletlen, hogy egy fiatal hasonlóvá válik ahhoz, mint amilyen a nagyszülője volt.

A már 50 éve tartó bőség társadalmában ez a romboló váltakozás minduntalan megfigyelhető, amelyet az elkényeztető bőségnek tulajdoníthatunk be. Ez a hedonizmus, amelyben nem érezzük magunkat boldognak, és szeretetre vágyunk, akár úgy is, hogy egy baba mihamarabb kimutassa a szeretetét.

Ezt a világot csak az menti meg az összeomlástól, ha felismerjük elkényeztetettségünket, vagy elkényeztetett szülők miatti elhanyagoltságunkat, és azt elfogadjuk, közben tudván, hogy akár így, akár úgy, de értékesek vagyunk. És értékességünket nem másokon teszteljük, nem másoknak akarunk megfelelni, de nem is másokat lekicsinyelve, leértékelve (s ezáltal bántva) akarjuk - valójában sikertelenül - növelni.

A szeretet kimutatásának 5 "nyelvét" ismerve (lásd: Gary Chapman), egy ilyen baba legfeljebb a "minőségi idő" nyelvével tudna kommunikálni, de ezt ő is inkább igényli, minthogy magától adná.

Mi pedig szeretet adására csak akkor vagyunk képesek, ha értékesnek tudjuk magunkat, amit az emberi lény úgy tud stabilan megtartani, ha erőfeszítéseket, küzdelmeket igénylő feladatokat végez el, és nem az eredményt figyeli, hanem a lényeg az, hogy "végigcsináltuk". Ehhez legjobb a gyermek vállalása, amely bizony ezzel jár, de sohasem hibáztathatjuk magunkat amiatt, hogy ha felnőtt, akkor nem olyan lett, amilyennek szerettük volna. Emiatt - s ez az idő mindenkinek eljön - fel kell hagynunk azzal, hogy tovább neveljük őt, és mindenben segítséget nyújtunk. Ez egy babának szükséges, egy felnőttnek nem, azaz nekünk sem, noha a szüleink azt nehezen értik meg, hogy segítségre csak akkor van szükségünk, ha azt kérjük (de persze nem minduntalan, mert akkor mi lettünk elkényeztetve).