Régen mit csináltak a torz, beteg/visszafejlődött babákkal, mi lett a sorsuk?

Ahol én éltem kis faluban akkor több velem egykorú sérült gyerek is volt. Többségük kisegítő osztályba járt, de nem voltak eldugva, az általános iskolán belül volt az osztályuk. Volt egy olyan értelmi sérült is az utcánkban, aki olyan értelmi szinten volt, hogy ő neki a kisegítő sem segített, otthon élt a szüleivel, akik nem rejtették. Sőt, sokat sétáltak vele, mindenki ismerte őket.

20-30 éve biztos nem rejtegették az ilyen gyerekeket. 30 éves vagyok és vak. Jártam fejlesztésre és speciális látássérültek általános iskolájába, utána integráltan tanultam, egyetemeket végeztem. Szerintem a tudatlanság okozott gondot. Az utcánkban lakott egy értelmi fogyatékos nő, akit a szülei anno nem engedtek számára megfelelő intézménybe, mert hogy ott biztos verni fogják majd, meg rosszul bánnak vele. Így sem tanulni, sem viselkedni, semmit nem tanult meg, pedig alapvetően képes lett volna bizonyos fokú önállóságra. Ehelyett az történt vele, hogy 40 éves korára sem tudta egyedül kitörölni a fenekét és amikor az édesanyja idősek otthonába költözött, vele ment ő is. Addig pedig egész nap az utcán álldogált. Pedig többre lehetett volkna képes ha hagyják. Mikor anyukám szembesült azzal hogy az én látásproblémám milyen súlyos, egyből megoldást keresett, mert igen, megijesztette az a példa amit látott, így neki elsődleges célja volt hogy én tanulhassak és fejlődhessek. Ennek ellenére ő is megkapta sokszor hogy hogyan engedhetett olyan messzi iskolába, ők biztos nem tudnák ezt elviselni. Akkor még csak nem volt integrálás és 3 látássérülteknek megfelelő intézmény létezett így csak hétvégente jártam haza. Nagymamám is mindig kérdezte anyut hogy "meddig járatod még abba a kisegítőbe?" Nem akarta vagy nem tudta megérteni hogy az iskola nem kisegítő volt, normál tantervet követtünk csak megvoltak a megfelelő eszközök; nagyítók, képernyőolvasók amivel tanulhattunk.

Nekem van 80 év körüli értelmi sérült rokonom (2-3 éves gyerek szintén megállt), falun laknak. Őt a szülei nem vitték nagyon ki, ha mégis és elkezdett kiabálni, hangoskodni, akkor bevitték. A tesói már kivitték napozni, de addig elég kevés d vitamint kapott, amitől könnyen törtek a csontjai.

Nem hiszem, hogy rejtegették őket. Anyukámnak volt egy bátyja, aki gyermekbénulásban szenvedett. Amíg bírták, otthon gondozták a szülei de egy idő után túl nehéz lett. Egyszerűen fizikailag nem bírta mamám emelgetni, ellátni tatám meg reggeltől estig dolgozott. Az 50-es években még nem voltak ilyen betegemelő gépek, speckós ágyak, segédeszközök stb amiket otthonra is tudtak volna biztosítani. Így végül otthonba kellett adniuk, ahol rendszeresen látogatták és kimenőkre időnként elvitték. Ifjú éveiben sajnos tüdőgyulladásban elhunyt.

Anyám '66- ban született 6 hónapra nem kis problemákkal ugyan, de élve.( jelenleg is eléggé beteg szellemileg és fizikailag is). A mamám elmondása szerint amikor megszülte megkérdeztèk a kórházban, hogy kell-e nekik így is a baba, mert még él vagy "oldják meg gyorsan", mert úgyse fog sokáig és beteg is lesz. ( Én nem voltam ott, de elhiszem neki, hogy így történt)

Párszáz évvel ezelőtt a nemesi családok nagyon szégyellték. Sokan egy dajkával neveltették a padláson, vagy egy külön eldugott birtokon.