Úgy érzem nem szeretem a babám, nem kötődöm hozzá, úgy ahogy kellene? Más is érzett már ilyet?

Nem vagyok pszichológus, de úgy tudom, hogy az anyukák hatása gyakran nem direkt a vele való kapcsolatban nyilvánul meg, hanem a magunkhoz és másokhoz való kapcsolatban.

Pl. indirekt módon sugallhatja, hogy az érzések megèlése kerülendő, ha elutasítja, amikor a gyerek ilyen módon viselkedik pl sír (most nem egy ilyen ötéveskori manipulatív hisztire gondolok).

A gyerek életben maradása a szülőtől függ, emiatt ők sok mindent megéreznek, de le is utánozzák. Nem kell pofonvágni vagy alázni ha sír, ami tényleg egy rossz anya-gyerek kapcsolathoz vezet, hanem elég éreztetni hogy nem kívánatos az érzelmek kimutatása, érzelgés stb. Sose fogja ezt megfogalnazni magától vki, főleg minél korábbi seb van a kapcsolaton. Amit írsz, a kiabàlás az is teljesen reàlis, de itt is az is felmerül, hogy rossz tapasztalatok miatt elutasítod a kiabàlást, de akkor mi van benned helyette? Te tudsz negatív érzést kifejezni, fogadni, vagy elakadsz ott, hogy "nem kiabálunk".

Amúgy annyira különbözők az emberek, nem kell túlaggódni, mert a durván sérülteken kívül mindenféle lelki alkattal lehet boldogulni, kell dadus néni meg kaszkadőr, azért írtam hogy nem olyan könnyű maradandóan megsebezni valakit, mert a sebek egy része hatás, illetve szinte minden hatásunk valamilyem szempontból seb is, ez az életnek egy jellemzője, nem az anyák fogyatékossága. Az állatoktól is ellesik a gyerekeik pl hogy kell-e félni a ragadozóktól/embertől, és másképl tanul egy erdei meg egy közparkban lakó madár. Te a saját lényedet tudod alapvetően továbbadni.

Ami nagyon fontos, hogy egy "oké" állapot alakuljon ki a gyerekben, egy késői jó önkèp alapja. Ő úgy néz majd magára (de egyelőre nem is tartja még magát tőled külön szemèlynek), ahogy Te nézel rá. Álljatok a tükör elé és örülj a szépségének. Én pl rendszeresen azt mondtam a lányomnak, "az anyukája puszit ad a szép babànak". A fiammal nem csináltam ilyen szándékos dolgokat mert addigra kicsit belelazultam az egészbe kicsit. De ha ilyen nagyon aggódsz, figyelj hogy a gyerek fele fordulva ne az aggódáson gondolkozz, hanem csak azon hogy ő milyen szèp, helyes stb.

Szerintem teljesen jó anya vagy, aki nem az, az nem ír ilyen aggódó, őszinte dolgokat és nem jár szakemberhez.

Még annyi, hogy ez egy ismert dolog, hogy az anyaság felszakítja a sebeinket meg előhozza a hiànyainkat.

Nekem mondta egy hozzáértő barátnőm, legyintettem rá, aztán azon vettem észre magam, hogy csomót rágódom az anyámon (akivel addig azt hittem, minden ok).

Ezt azért írom le, hogy erősítsem benned (a rózsaszín ködre kötelező kommentekkel és közvèlekedéssel ellentétben), hogy ami történik Veled, az normális, várható, és rengeteg más anyuka átment hasonlón.

"a férjem azt mondta úgy viselkedek vele mintha valami idegen gyerek lenne"

És férjek és apák gyöngye mégis mennyit segít a gyerekgondozásban?

Amúgy ez a legtöbb amit tehetsz: járj terápiára és lásd el a gyereket. Hidd el, a gyerek sem marad ekkora. Minden korosztály más, simán lehet, hogy könnyebb lesz, vagy legalább is lelkileg jobban éled meg, ha nagyobb lesz. Én pl. a szinte mindenki által cukinak gondolt ovis korosztálytól tudok kiakadni. De lehet, hogy te másképp leszel.