Akik időnként (nem állandóan) hagyták sírni a babát, később milyen lett a kapcsolatuk?

A később itt mit jelent? 10 év vagy 1 év?

Én volt hogy hagytam a fiam sírni, de természetesen nem napi szinten.

(Leginkább akkor, amikor az én dührohamom volt a kérdés - le kellett nyugodnom)

Na most 1 éves korára ennek semmi jele nincs. Ragaszkodik hozzám, szeret játszani velem. De sokszor szeret egyedül is. Aludni is jól tud, nem kell segíteni.

Kérdés, hogy ezekből mi a személyiség jegy..

Szerintem lehetetlen minden sírásra egyből ugrani.

Volt, hogy a mosdóba voltam, akkor nem szaladok mert sír.

Ha éppen ebédelek amikor rázendít akkor is max. Beszélek hozzá de befejezem és ha még mindig sír akkor megyek oda.

Persze ezeket felülírja amikor baj van és azért sír.

alvástréning okán hagytam sírni 7 hósan, egyetlen egy alkalommal (szerencsére az megoldotta a gondunk és többet nem kellett) egyéb esetekben sem. azóta 3,5 éves a lányom, nagyon szeret, épp annyira anyás csak amennyire kell, okos, értelmes, nagyon nyugodt természetű jó eszű kislány. szerintem az a lényeg miért sír...ha szükségletből sír (éhes, fáj a foga, szomjas) akkor ne hagyd sírni. Ha azért sír mert van egy rossz sozkása pl cici kell a szájába hogy el tudjon aludni az nem szükséglet vagy legalább is nem létfontosságú szerintem. Nem azt mondom hogy hagyd sírni, hanem hogy mérlegeld, hogy amiért sírna, arra valódi megoldást jelnthet e hogy ha sírni hagyod, és mit nyerhetsz vele.

az enyém, mikor sírni hagytuk, már 3 hónapja nem aludt napi szinten 6 óránál többet, ami fejlődésben is lemaradást eredményezett nála, és nekem is egészségügyi gondjaim akadtak, plusz nem tudtunk minőségi időt együtt tölteni - ezért döntöttem úgy hogy sírni hagyom, mert azzal kevesebbet ártok neki mint ha hosszú távon nem szoktatom le a cicin alvásról (ami valójában nála nem alvást jelentett hanem egész éjszakán át tartó nyüglődést)

Engem állítólag hagyott az anyukám sírni, hogy erősödjön a tüdőm, ahogy mondta. A mama meg nem hagyott.

Szerintem nincs semmi bajom. Vagy nem tudom, hogy van. Nem vagyok sírós, nem hiszem, hogy bármi problémám lenne.

De azt se tudom, hogy igazából mennyit, vagy hogyan hagytak "sírni". Lehet, hogy csak az anyu gondolta, hogy sokat hagyott sírni, pedig nem. Ki tudja.

2 ismerősömről tudok beszámolni:

Az egyik ismerősömet egy süket nő nevelte fel, így nagyon gyakran hiába sírt, mert az anyja nem hallotta meg. Nem biztos, hogy emiatt, de most felnőttként szorong és paranoiás, egy időben gyógyszert is szedett erre.

A másik ismerősömet azért nem vették fel ha sírt, mert azt olvasták egy babakönyvben, hogy nem szabad. Felnőttként szorongással járt pszichológushoz, pszichiáterhez és elvileg emiatt alakult ki a betegsége.

Olyanról viszont nem tudok, akit mindig felvettek ha sírt? Nem is tudom, hogy lehetséges-e. Viszont szándékosan bömböltetni a kisbabát nem helyes. A kisbabák a sírásukkal nem "hisztiznek" hanem kommunikálnak, mivel beszélni nem tudnak, vagy ha már tudnak is néhány szót, ez számukra olyan, mint egy idegen nyelv. Kell 3-4 év egy gyereknek, mire elvárható, hogy sírás helyett beszéddel kommunikáljon, de még 6-8 éves korig így is előfordulhat, hogyha nem tudja szavakba önteni az érzéseit, akkor sírással akarja kifejezni.

Babaként a sírás nem tekinthető hisztinek, hanem kommunikációnak. Egy baba pedig nagyon érzékeny szociálisan, függ az anyukájától, és el lehet képzelni mekkora stressz az a számára, ha a kommunikációjára senki sem válaszol!

Az előbb említett ismerőseimnél az anyjukkal való viszonyukról sokat nem tudok, nem állok velük közeli kapcsolatban, csak beszélgettünk ilyesmiről, mert én is szorongásos beteg vagyok. Engem néha felvettek néha hagytak sírni. Ez elég rossz taktika a pszichiáterem szerint, mert a baba nem tudja mire számíthat és ez okozhat a későbbiekben dacos magatartás és hisztizést gyerekként (ha egy gyerek úgy érzi, hogy nem foglalkoznak vele, csak annál jobban fog tombolni. Ha pedig ezzel sem jut célra, akkor később érzelem kifejezési zavarok léphetnek fel nála; pl. dühkitörés, öncsonkítás vagy elidegenedés, csökkent empátia). Fiatal felnőttként pedig szorongásos zavarokat okoz leggyakrabban.

Külföldi oldalakon is olvasgattam a témában egyébként és a statisztikák azt mutatják, hogy akiket kisbabaként felvettek amikor sírtak, azok idősebb korban kevésbé lettek hisztisek, felnőtt korban pedig kisebb az esélye a szorongással és önbizalomhiánnyal járó mentális betegség kialakulásának. Ez azért van, mert csecsemőként nem éli át azt a számára hihetetlen nagy stresszt, hogy az anya nem elérhető. Ez a féle stressz ilyen fiatal korban képes a szinapszisokat "rosszul bekötni" és kialakítani egy "ősfélelmet" a babában.

Persze ez nem azt jelenti, hogy azonnal pattanni kell, ha a gyerek sírni kezd, mint írtam ez nem is lehetséges. De szándékosan nem kell hagyni a babát, hogy sírjon, mert az nagyon romboló. A babának is, de szerintem az anyának is. Nem véletlenül van anyai ösztön, hogy a síró gyereket fel akarja venni.

egyébként itt sosem önmagában ezt a részét kell a dolognak okolni ha valaki defektes lesz. úgy értem, ezek a dolgok együtt járnak általában más szülői elvvel, magatartással... pl lehet hogy valaki eleve olyan hogy önző, ezért sírni hagyja a babát, de nem csak ez a baj, hanem hogy önzőségében pl nem tölt vele minőségi időt, nem játszanak, tv elé rakja le, netán emiatt türelmetlen is vele stb szóval ezek komplexen lehetnek felelősek azért, ha valaki felnőtt korára frusztrált, depressziós stb...

másik oldalról: lehet hogy valaki mindig ugrik a gyereknek, ez mellé gyakran párosul pl a kötődő nevelés, vagy hogy valaki mindenben kiszolgálja a gyermeket, nem választja el kisiskolás korig stb ezek miatt meg esetleg olyan felnőtté válik, aki nem tudja leküzdeni egyedül az akadályokat, vagy mindenkit irányítani akar stb de itt sem okolható önmagában az, hogy a gyermeket mindig felvették ha sírt.

tehát ha valaki pl csillagos ötös szülő és az egyetlen hibája hogy a gyereket nem veszi fel mert mondjuk sérves, vagy nagytesó van és emiatt nem tud ugrani stb annak egyáltalán nem biztos hogy defektes lesz a gyereke. ugyanakkor lehet valaki nagyon jó szülő, kézben tarthatja a gyerek sorsát anélkül hogy mindig kitaposná neki az utat és elkényeztetné, annak ellenére hogy mindez mellett felveszi mindig minden nyekkenésre..

csak hát ezek az esetek a ritkábbak szerintem:)