Ha valaki sokat fogy, hová tűnik a háj?

Én Édesanyám 2021-es halála, és egy rákos daganat miatti méheltávolítás után fogytam le 2 hónap alatt 80-ról 57 kilóra. Szörnyen kikészültem, covidos is voltam közben, amiatt és a gyász miatt szinte semmit sem ettem, nem volt étvágyam, nem éreztem ízeket, szagokat sem, hányingerem volt állandóan, meg akartam halni. Nem érdekelt semmi, nem csináltam semmit, csak sírtam. Túléltem a rákot azért, hogy anyukám a kezeim között haljon meg nem sokra rá.

Az a furcsa az egészben, hogy én magam észre sem vettem a fogyásomat, viszont egyre több ismerősöm szólt, hogy hirtelen nagyon sovány lettem. Nagyon sokan meg sem ismertek. Akkor tűnt csak fel nekem is, hogy lóg rajtam minden holmim, de magamat valahogy nem láttam soványabbnak, csak hosszú hónapokkal később. A szemem előtt még mindig a kövér nőt láttam. A bőröm nem lett lógós, ezt is furcsának találtam. Egyszerűen olyan voltam, mintha mindig is így néztem volna ki. Persze mindig szerettem volna lefogyni, de nem ilyen áron. Azóta feltornáztam magam 60 kilóra, étkezek rendesen, egészségesen és csak mostanában értettem meg (egy szörnyű fertőzés és egy borzalmas egy hetes kórházi kezelés után), hogy Édesanyám nincs többé és akármilyen kegyetlenül fáj még mindig, folytatnom kell az életem, dolgoznom kell, rendet csinálni, törődni azokkal, akik még itt vannak velem és meg kell becsülnöm, amim van, mert bármikor elveszíthetem. Szenteste lettem rosszul, a kezem használhatatlan volt, teljesen magatehetetlen voltam hosszú napokig, és az óévet és újévet a kórházban „ünnepeltem". Azt hittem, hogy nincs rosszabb annál, hogy Édesanyám nélkül kell karácsonyoznom. Hát mégis volt annál is rosszabb.

Ezt azoknak üzenném, akik maguk alatt vannak, és azt hiszik hogy már nem lehet rosszabb. Sajnos, lehet! Ezért kell kihozni a legtöbbet abból, amiben éppen benne vagyunk, mert nem tudhatjuk, hogy mikor történik valami szörnyűség és visszasírjuk még a rosszat is, amiben előtte benne voltunk.