Mikor döntötted el, hogy elválsz? Nem a másik fél "bűnei" érdekelnek, inkább az: hogyan ismerted fel magadban a döntést, hogy ez már biztos és nem csak egy hullámvölgy a házasságodban. Mit éreztél?

Barátnóm azt mondta,ő akkor tudott dönteni,mikor azt érezte már annyira fáj,hogy nem bírja elviselni.

Én mostanában kezdem felismerni,de még nem vagyok 100%-ig biztos.Talán még nem fáj eléggé.

Igazából azért tartok itt,úgy érzem, mindent megpróbáltam,többször megbeszélni (kb.1-2 hétig volt változás),próbáltam én kedvesebb lenni,a kedvében járni,nemhogy értékelte volna,követelőzött.

Szóval igazából feladtam.Én feladok mindent,az én vágyaim évek óta nem teljesülnek.Azért nem akarok maradni,hogy kiszolgáljak valakit,aki értünk semmit nem tesz.

2-es vagyok.Nem értek veled egyet.Sok férfinak kényelmes,hogy kiszolgálják,nem számít,hogy az asszony beteg,fáradt.

Sokszor hülyének nézik a másikat,ráadásul,ha otthonról azt a mintát hozta,hogy az anyja cseléd volt,azt várja el a feleségétől is.

Persze van fordított eset is,ahol a férfi ad bele jóval többet.

Ha mindenki annyit kapna,amennyit beletesz,nem lenne annyi boldogtalan ember.

Ez mindenkinél máshogy zajlik le szerintem, nálam volt hogy hirtelen jött az "akkor most válunk", miután megcsalt a feleségem. Aztán valahogy mégis együtt maradtunk, van két gyerek, közös tulajdon, próbáljuk megjavítani a kapcsolatot címszóval. Na ez számomra gyorsan be bizonyosodott hogy nem fog menni. Jópár hónapra rá mondtam is neki hogy ez nem fog menni el kellene válni, de valahogy ismét nem lett belőle semmi , talán a félelem az újtól , az egyedül léttől. Úgy voltam vele annyi dolog van amiben örömét lelheti az ember , ha nem épp a társában, akkor majd keresek valami hobbit elfoglaltságot ami leköt, meg a gyerekek is ott vannak ugye.

Mostanra eljutottam oda, hogy semmi nem tudja elterelni a gondolataimat, nagyon vágyom arra hogy valakit úgy tudjak szeretni mint régen , hiányzik a gyengédség, az összebújás, és minden amitől normálisnak nevezhető egy kapcsolat. Ezeket a dolgokat töle már nem kapom meg , vagyis megkapnám csak nem azt érzem hogy de jó megölelni , hanem na mikor elgedsz már el, és ez nagyon nem jó így. Egy jó ideje azt érzem már hogy csak idegesít , flusztrál a közelsége, az érintése. Észrevettem azt is, sokkal jobb ha nem vagyok otthon, nem vagyok melette. Talán ezek azok a dolgok amik most már végérvényesen felteszik a pontot nekem a kapcsolatom végére, és rászánom magam. Most már látom, az is jobb ha egyedül maradok mint ez amiben most élek.

Példámból ki indulva valószínűsítem te sem fogsz tudni bele szokni ebbe a dologba, én most úgy vagyok vele akkor kelett volna elválnom mikor legelőször felvetettem, azóta már előrébb lennék , e helyett egyhelyben toporgok.

Most jelenleg a miénk is ilyen kirakat házasság, meg is jegyezte multkor valaki hogy mi milyen jól elvagyunk...pfff ha tudnád az igazat mondom magamban...

Én is ugyanazt érzem amit te írtál nem haragszom én rá, csak szomorú vagyok hogy így alakult az élet, próbáltam jó apa, férj lenni, rájöttem ez nem csak én rajtam múlik, ha ő nem tesz bele annyit mint én akkor minek, felesleges feláldoznom magam, egy életünk van ezt kell jól, boldogan eltölteni. Azt is észrevettem olyan dolgokat is kihoz belőlem amikre nem vagyok büszke, ez még egy ok a válásra. Szüleim nekem éveken keresztül rossz kapcsolatban éltek , végül elváltak mikor mi már felnőttünk. Mondhatjuk hogy elpazarolták a fiatalságukat. Én nem szeretném. Szóval ezek a dolgok, gondolatok juttattak engem idáig hogy most már tényleg úgyérzem nem segít itt semmi más csak a válás.