Elvált szülők gyermeke minden esetben sérül lelkileg?

A válás okától is függ. Ha a szülők állandóan ordítoznak, a gyereken vezetik le a feszültséget, akkor ott a gyerek már jóval a válás előtt sérült. Ilyenkor szerintem csak jót tehet, ha befejeződik a szülők közti folyamatos konfliktushelyzet.

Én anno örültem volna ha a szüleim elválnak de nem tették meg anyagi okokból. Eredmény: amíg otthon laktam, 0-24 órában hallgattam a folyamatos üvöltözést, nem lehetett tőlük sem aludni sem tanulni. Örülök, hogy most már nem vagyok részese ennek.

Nem tudok a kérdésre válaszolni, csak a saját esetem elmondani.

Megcsalások, sorozatos csatározások, kb. 3 évig tartott. Azóta sem volt válás, de a háború megszűnt, egyszerűen úgy tekintenek egymásra, mint a mi szüleink, de már nem mint pár. Igazából olyan idilli a helyzet, mintha soha nem történt volna semmi. Nulla veszekedés, csak annyi, amennyi egy házasságban mindig is van. Ez szép és jó, de a korábbi háborúskodás nyomai bennem mind a mai napig (és talán életem végig) bennem vannak. Fasza-tökös gyerek vagyok kívülről, kemény és szigorú, ha úgy kell, vagy laza, ha olyanom van. De egy párkapcsolatot nem merek kezdeményezni, mert félek, hogy oda jut, mint a szüleimnél. Sem magamnak, sem a jövendőbeli gyerekeimnek nem szeretném, ha át kellene élnie ezt. Én átéltem, és volt, hogy 16-17 éves kemény srác koromban éjszaka a takaró alatt sírtam. Kifelé nem látszott semmi, most sem látszik, de belül megviseli az embert.

Valaki írta, hogy baráti körre túl lehet lépni rajta. Igen, túl lehet. De a sebek ott maradnak. Isten mentsen bárkit is, hogy ilyet kelljen tapasztalnia!

Jaj, nekem, ez a tévhit még mindig él?

Igen, sérülHET, de ez egyáltalán nem törvényszerű. Van, aki attól sérül, hogy együtt maradtak a szülei. Van, aki a válást kísérő veszekedésektől, van, aki egyiktől sem.

A válás önmagában nem rossz, sőt, ha a felek nem akarnak együtt élni, akkor a legjobb választás. Csak normálisan kell csinálni, a gyerek érdekeit is figyelembe véve.

Négyes vagyok, és jól lepontoztatok, pedig kötve hiszem, hogy akkora marhaság lenne, amit mondtam. A környezetemben két olyan gyerek is van, ahol apuka kilépett a kapcsolatból. Mindkettőnél az volt a baj, hogy korai volt még a gyerek, apuka rájött, hogy élni akar még, bulizni, csajozni, és igen, a feleségek is hibáztak dolgokban persze. Na, mindkét gyerek ovis korú. Számomra egyértelműen látszik, hogy mindkét helyen szétcsúszott a gyereknevelés. Anyuka egyedül van, fáradt, kimerült, csomó mindent ráhagy a gyerekre, amire amíg volt segítsége, volt energia. Plusz fiúkról lévén szó, ők tényleg úgy élik meg, hogy ők a hibásak a szüleik válásában, hovatovább az egyik ki is mondta, hogy szerinte ő nem volt elég jó az apjának, ezért költözött el apa. És még csak három éves múlt, most hogy,mivel lehet ezeket a dolgokat megmagyarázni. Önértékelési problémák adódnak, meg sokat idétllenkednek, főleg a látogatások során, tipikus tüntető magatartást tanusítanak. Kicsik még, nem tudják ésszel felfogni, hogy miért volt szükség válásra.

Másik: Barátnőmmel történt az, hogy elváltak a szülei. Ő anyukájával elköltözött, és apuka beköltöztette a családi házba az új nőt, és gyerekeit. Értitek, barátnőm gyerekszobáját megkapta az új gyerek, ugyanabba a szobába ahonnan pár nappal azelőtt el kellett mennie barátnőmnek, hirtelen ott talált egy másik gyereket. Ez is olyan dolog, hogy felnőttként ezt persze megérti az ember, de gyerekként ez nagyon fájdalmas, és idő, mire sikerül kiheverni.

12 éves volt a lányom mikor külön mentünk az apjával, előbb kellett volna. Évekig nézte, ahogy öljük egymást, hogy valamelyikünk menekül otthonról, így hanyagoljuk stb.

Pont miatta húztunk le pár rossz évet együtt, mert mi is azt hittük sérülni fog, ha elválunk.

Miután külön költöztünk megszűnt kettőnk közt is minden vita, barátként váltunk el, mindenben megtudtunk egyezni. A mai napig jó kapcsolatban van mindenki mindenkivel (értem itt az új páromat is a gyerekkel, exférjjel), úgyhogy nálunk egyáltalán nem sérült a gyerek, sőt...