Honnan lehet erőt meríteni a másik elviseléséhez, amíg nem tudok lépni?

Nagyon kiszúrtam magammal. Teljes mértékben a páromtól függök, érzelmileg is, anyagilag is. Amióta vele vagyok, szakítottam a családommal (mondjuk ezt nem bánom, és örülök hogy megtettem, mert iszonyú családom van sajnos), a barátaimmal, tönkrementem egészségileg, megszakítottam a tanulmányaim és elveszítettem a munkám.

Gyakorlatilag báb vagyok a kezében, aki azért cserébe, hogy "eltart" (azaz általában van mit ennem, de ennyi), rendszeresen porig aláz és összetapos. Például olyanok miatt szól, hogy miért nem selymes a hajam, miért nem öltözöm csinosan, stb. Holott pontosan tudja, hogy azért, mert egy fillérem nincs. A minap telefonon beszéltünk, amíg a városban voltam, mondtam hogy mennyire fáradt vagyok. Erre gúnyolódni kezdett, hogy akkor vegyek egy kávét. Holott pontosan tudja, hogy nem tudok venni.

Ma kértem, hogy menjünk el a boltba, mert kell pár dolgot venni, hogy tudjak főzni. Nem, mert tegnap bulizni volt, reggel hétre ért haza, másnapos és nem akar sehova menni. Aztán hívta egy haverja, hogy menjen vele valahova, erre a válasz az volt, hogy egy órán belül kész van. Mielőtt elindult, még mondta, hogy tök jó, mert elhívják a csajt is, akivel tegnap este találkoztak, beszélgetni. De ha a csaj hagyja, ő szívesen megdugná. Az persze fel sem merült, hogy én is menjek vagy ilyesmi, de számítsak arra, hogy ha hazajön, elégítsem ki. Még mielőtt elment, visszaszólt, hogy de lehetőleg sírjam ki magam, mire visszajön, mert nem szereti látni, ha sírok.

Tudom, már én is rájöttem: a megoldás az, hogy hagyjam el.

DE NINCS HOVÁ MENNEM!!

Munkám nincs, a megtakarításom, ami kicsi volt, már rég elfogyott. Segítséget nem tudok kitől kérni. Tényleg. Egyébként ezt ő is tudja, és ezzel él vissza. Eleinte legalább úgy tett, mint aki nem, de most már nem is titkolja.

Egyetlen megoldást látok, hogy amint lesz munkám, elmegyek. Igazából ez se túl jó megoldás, mert az emberi kapcsolataim már nullázódtak, egyedül ő van nekem, és ha ő se lesz, nem lesz egy olyan ember, akihez legalább egy szót szólhatok. De talán ennél jobb.

Addig viszont itt kell maradnom. Ne minősítsetek, én is pontosan tudom, hogy milyen ez. De ha most elmegyek és hajléktalan leszek, még egy minimális esélyem se marad, hogy valaha normális életem legyen.

De mégis, addig hogy viseljem ezt el? Iszonyú ez a mindennapos lelkembe tiprás és megalázás. Hogy lehet ezt elviselni??