Tisztítótűz? Igy kéne?

Ez újabban divat, de én sem dobtam ki mindent a válás után a mai napig sem, pedig idöközben egy új és boldog kapcsolatban élek.

Az az idö, amig együtt voltunk, az életem része, és mindig is az lesz, enélkül nem az lennék, aki vagyok. Sok szép élmény ért ebben az idöszakban, ezeket "kiradirozni" nem is lehetne, de nem is akarom. Ezt az újabb párom is elfogadja, és szerintem ez is a természetes.

Ami zavaró lehet, ha egy új kapcsolatban ezek az emlékek foglalják el a gondolataid nagy részét és nem csak idönként jönnek elö a megélt dolgok.

Szerintem nyugodtan tedd el, amit erre érdemesnek tartasz, nem kell feltétlen az emlékeket kidobni.

Igazából, csak 18 vagyok, de talán segít...

Mondjuk, nekem 3 hónap után ért véget, de én sem tudtam mit csináljak, nem akartam semmi vele kapcsolatos dologtól megválni, mert nagyon szép, és boldog 3 hónap volt... a legszebb az életemben... Viszont, majdnem minden nap találkoztam ezekkel a dolgokkal, szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy ez már nincsen, és lehet, hogy nem is lesz többé, és nagyon sokszor nagyon rossz érzés volt, és nagyon fájt... Mostmár lassan egy év telt el azóta, hogy vége, most is fáj, hogy vége, viszont, megdobogtatja a szívem, ha elolvasok egy beszélgetést, egy levelet, vagy csupán, ha meghallom a közös számunkat, stb...

Mondjuk, én a lánnyal is tartom a kapcsolatot, minden nap, nem csak a levelek stb.. kötnek hozzá... És a világon semmiért nem adnám ezt fel... Lehet, hogy nehezebb így elfelejteni valakit, sőt, biztos... Mondjuk, mi nem veszekedve váltunk el egymástól, de ha tényleg szerettétek egymást, akkor szerintem ki fogtok békülni... De ez az én véleményem, hogy neked mi a jó, neked kell tudnod

18:06-os vagyok

Még annyi, hogy lehet, hogy ez most sablonosnak hangzik, főleg a vége, de én ezt így éltem meg, illetve így cselekedtem, és egy percig sem bántam meg sohasem

19 éves vagyok, de egy több mint 3 éves kapcsolatom ért véget pár hónapja. Szinte együtt nőttünk fel.

Még most is szinte napi szinte beszélünk, minden héten találkozunk.

Iszonyatosan közhelyes dolgokat fogok most írni, de mind nagyon igaz most számomra.

Fáj, hogy vége lett, de örülök hogy megtörtént és örülök, hogy így történt. Már nem vagyunk szerelmesek, de örökké különleges helyünk lesz egymás szívében, még akkor is ha már nem látjuk egymást és nem beszélünk egymással. És ez az ami igazán számít, mert ezt nem vehetik el tőlünk, nem törölheti ki senki nyomtalanul, azt amit egymás szívében hagytunk és ez nagyon jó és vígasztaló érzés. Én ezzel az érzéssel vagyok képes megnyugodni és továbblépni, mert tudom, hogy annak ellenére hogy már nem lehetünk egy pár mégsem törlődöm ki az életéből és ő sem az enyémből.

Nem tudtam volna megbékélni azzal ha nem csak fiúként de emberként is elveszítem és úgy kell tennem, mintha ez a 3 év meg sem történt volna, hisz szinte ez alatt az idő alatt lettem azzá, aki most vagyok.

Gondolom már ennyiből is sejteni lehetett, hogy nem dobtam ki semmit, használom a régi ajándékokat, és nem feltétlenül jut róla eszembe minden nap Ő.

Egyesek értetlenül nézik, hogy hogyan és miért maradtunk barátok. Mikor azt felelem, hogy ezt a kapcsolatot nem lehet nyomtalanul eltörölni, a szeretetet nem lehet semmivé tenni, akkor sem értik. Talán soha nem volt még a párjuk a barátjuk is?

Én sem dobtam ki semmi közös emléket. Engem nem érdekel, hogy egyesek szerint úgy kell felejteni, hogy kidobok mindent, soha többet nem beszélek vele, és lehetőleg el is költözök a régi közös lakásból. Nekem az emlékek emlékek maradnak.

Amúgy 14 év házasság után mondom ezt, 40 évesen.