A gyerek miatt borulnak meg a házasságok?

A korszellem által sugalmazott kérdés félrevezető.

Olyan ez, mintha megkérdeznénk, hogy tényleg egy csomag cukorkától meg lehet halni? Nos, aki cukorbeteg, annak lehetséges.

Kb. 50 év alatt egy olyan társadalmi helyzet, egy olyan szellemiség alakult ki a fejlett nyugaton, amelyben gyakori lehet, hogy gyerek miatt borul a házasság. Ebben azonban nem a felek a ludasak, hanem a rájuk kényszerített felfogásmód. Három generáció vezetett ide, amikor is már a fiatalok nagy része - a szülei, nagyszülei példájából okulva - nem akarnak gyereket, s nem akarják, hogy a gyerekük úgy szenvedjen a "család"-ban, mint ők. Ez persze - évtizedekben gondolkodva - társadalmi öngyilkosság, ha a többségnek ez a felfogása. Márpedig az. Már napjainkban is figyelmeztető jelek vannak egy katasztrófa bekövetkeztére (eltekintve most mindenféle klíma, környezet, stb. mizériáktól), mégpedig az egyre növekvő szakemberhiányban, mert nem csak nem született elég gyermek az elmúlt 50 évben a pótlásukra, hanem - ma már jól érthető okokból - azoknak az arámya is megcsappant, akik vállalkoznának képesítés megszerzésre.

Mi okozta ezt? Miért érezzük úgy, hogy jobb ha nincs gyerekünk?

Soha nem volt még a történelemben a fejlett nyugati régióban az embereknek ilyen jó dolga. Bőségben élünk. Életünk tele a létünket megkönnyítő kényelmi eszközökkel. A legtöbben könnyen és gyorsan hozzáférnek élvezeti cikkekhez. A digitális világ egy álomjövőt hozott nekünk el. Akkor mi a baj, mikor jobban élünk mint egy király a középkorban? Jobban mint a királyi udvar akkori fényűzése volt. Miért is vágyunk ennél még jobbra? Még több élvezetre. Még nagyobb kényelemre. S miért veszünk észre magunk körül egyre több problémát? S miért leszünk egyre gyakrabban ingerültek?

Kb. 2018 tájékán kezdték az addiktológusok (akik a drogosokkal foglalkoznak) publikálni az okot. Olyan ez, mintha droghatás alatt állnánk. A tünetek azonosak. Az önértékelésünk a padlón van. Képtelenek lettünk erőfeszítést igénylő feladatokba belekezdeni (pl. a tanulás is az, de a gyereknevelés is). A szakzsargon szerint dopamin-rezisztencia alakult ki bennünk. A dolgokban inkább a rosszat vesszük észre, s a jók iránt érzéketlenné váltunk. Ez egy hormonális egyensúly eltolódás miatt van. Ami evolúciósan minden magas rendű élőlényben ott van, és kialakulhat. Mégpedig a jóléttől!

Jólétben élünk, és ez a környezet biztosítja számunkra azt, hogy a házasság bedőljön a gyerek miatt. (Érdekes, hogy a nagycsaládosoknál ez nem jelentkezik.) Ezt azonban egy hibás, de belénk nevelt szemléletmód okozza. Azt hisszük, hogy - és ezt évezredek óta tévesen tudjuk - az élvezetek boldogsághoz vezetnek. Éppen, hogy fordítva: az élvezetek, a kényelem az önbecslésünket rontja, mert könnyen jönnek, s nincs ami miatt értékesnek mondhatnánk magunkat. Értékesnek az erőfeszítésektől, a küzdelemtől érezhetnénk magunkat, de ezt a külvilág meghazudtolja. Értéktelenül boldogtalanokká válunk.

A gyerek miatt nem a házasság borul, hanem az amit a házasságról gondolunk. Egy könnyű, élvezetekkel teli lét borul, s ezzel bebetonozzuk a boldogtalanságot.

A házasság egy küzdelmes lét, egy kihívás - ha annak vesszük. És boldogságot ad. De nem érdekes, hogy sikeresek vagyunk-e benne (ez is csak egy közhiedelem), hanem az, hogy végigcsináltuk. Együtt. Nem benne érezzük magunkat boldognak, hanem általa. Ez a szemlélet azonban a mai kortól, a fogyasztói társadalomtól idegen. A fogyasztói társadalom mozgatórugója az, hogy boldogtalanok vagyunk benne, és emiatt fogyasztunk. Kényszeresen. Annak reményében, hogy boldogok leszünk tőle. De mint látható, ez egy NAGY hazugság.

Mi a keleti világban élünk, itt a sok gyerek a divat. A vezetőink néha elcsábulnak és elmennek nyugatra, de türk vér buzog ereinkben és hamarosan már csak egy isztambuli látogatás hoz megnyugvást.

Ezen túl pedig ilyen zagyva baromságokkal teli gondolatmenetet rég láttam.

Szerintem neked el kéne utaznod Tibetbe és ott dopaminmentesen rosszlétben kéne élned, szeretetben, hitben, családban.

#16-nak:

Örülök a reagálásodnak, és én is szívesebben hinnék elcsépelt szlogenekben.

De a 10 millióról 9-re csappant lakosságunk, s az épp most befejeződött Demográfiai Csúcs is a realitásokba kényszeríti gondolataimat, amelyek másoknak ma még zagyva baromságokként hangzanak. A középkor tele volt téves hiedelmekkel, és a mai kor egy - talán még létezhető - jövőből nézve, szintén a középkor téveszmékkel teli szemléletét idézi igaz, a hiedelmeink ma mások.

Hasonlatként hozhatnám fel pl. azt, hogy ma már közhelyszámba megy a világegyetemi lakóhelyünk heliocentrikus nézete, de Kopernikusz korában azt zagyva baromságnak tartották, hiszen akkor a geocentrikus volt elfogadott. Napjainkban ez visszatér a Laposföld formájában, amely még a tudósok szerint is érveiben logikus, elhihető, de a valóság mégis más.

A 2500 évvel ezelőtt élt keleti királyfi bölcsen ráérzett biológiai létünk valóságára, és filozófiájában - melyet pesszimistának látszó gondolatokkal indít - elvetette mind a jólétet, mind a rosszlétet (azaz utóbbiban az aszkézist, s a nyomort). Helyette egy önfegyelemmel járó, inkább szűkölködő életmódot ajánlott. Ez kikerüli mind a nyomor kínjait, s mind azokat - az idővel következményként előálló - kínokat, amelyek a kényelem, az élvezetekkel telefűszerezett jólét hoz bennünk elő, s akár még a házasságokat is bedöntheti, de olyan lelki, majd idővel testi tüneteket okoz, melytől a "fejlett nyugati(???)" világunk népessége naponta szenved (és a szenvedés miatt fogyasztja azokat az élvezeteket, amelyek áttételesen a szenvedést váltják ki).

2000 évvel ezelőtt is kapott egy nép, majd az egész világ egy javaslatot arra, hogy inkább válasszuk a nehézségeket, minthogy dezertáljunk előlük. Sőt ezt nem is javaslatnak, hanem az egyedüli olyan útnak nyilatkoztatta ki, amelyben a biológiai létünk igazsága, azaz az emberi élet testesül meg. S ami a boldogság felé vezet. Emiatt még Tibetbe sem kellene utazni, csak megérteni Őt. Ám az évszázadok folyton folyvást visszarángattak a tévhitbe, azaz abba, hogy az ember maga képes a kényelem kiépítésével, s az élvezetek garmadának megteremtésével a boldogságot megszerezni. S noha ezek nem elvetendők, de öncélúan, a végletekig ezekre vágyva biológiai rendszerünk által ugyanabba a szenvedő állapotba taszítanak, mint amibe a drogosok kerülnek, s e függőségből rendkívül nehéz a szabadulás.

A téma azért tűnik zagyvaságnak, mert - bár nem megérthetetlen, de - összetett jelenségről van szó. Akár csak Kopernikusznál, akit csak Kepler törvényeinek ismeretében lehetett a későbbi kornak maximálisan elfogadni, s a tévedéseket elvetni. Ám a jelenlegi kultúránk messze távol tart attól, hogy eljusson mindenkihez létünk lényege. Még 50 évvel ezelőtt az akkori fiatalok felismerhették volna e mai, korszerű ismereteket, de nem álltak a rendelkezésükre. Ám azok az ifjak megöregedvén már a maiakat sem értik, annyira más nyelvet beszélnek, noha ők is magyarok, s az ereikben ott folyik a türk vér, és a legtöbben nem akarnak gyereket.