Gyerekkoromban mindenki piszkált, kiközösített az iskolában, mára pedig "csak" annyi problémám van, hogy egy lány sem akar összejönni velem akárhogy és akárhánynál is próbálkozom. Jogos hogy ez már kezd teljesen felőrölni?

Hát nem tudom, nekem pokolnak számítottak az iskoláséveim, ott kötöttek belém, ahol tudtak, tönkretették a dolgaimat, benyomorítottak a szekrénybe, kajával dobáltak, disznóztak, ogréztak...

Nekem ez épp elég volt ahhoz, hogy ne bírjam elviselni magam, és mindent megtegyek sebnyalogatás helyett. Aztán be is jött az élet, gyakorlatilag ez hajtott végig az egyetemen, az edzéseken, meg minden fejlődéssel töltött percen. Szakembernél nem voltam, magam oldottam meg.

Meg tudom érteni, hogy így érzel, de nem tudom elfogadni, hogy beletörődsz. Tudom, hogy kétféleképp reagálhat az ember, összetörik, vagy feltüzeli magát, de azért na... Az élet nem annyi, hogy az ember úgy éljen, hogy elviseli a lét kínját...