Lehet pesszimistán hangzik, de ti nem gondolkodtok el néha lefekvés előtt, hogy egyel kevesebbet kell már csak aludni a halálotokig?

Szoktam.

A halálomról is szoktam fantáziálni, attól egy picit mindig boldog leszek egy pár percre.

Ezt depressziónak hívják.

A halálra gondolni fontos, de nem úgy, mint egy várni való eseményre, hanem mint idői nyomásra. Hogy igenis telik az a kib.ott idő, és repülnek az évek, és neked átkozottul tenni kéne valamit, mielőtt későn kapsz észbe. Magam körül egy csomó ilyen esetet látok... Kihagyott lehetőségeket, a semmire elcseszett éveket. És mindenki ott ül 30-40-50 évesen és egy kalap szarnak érzi magát, mert csak akarta tenni, amit valójában sosem tett. Vagy azért, mert félt, vagy lusta volt, vagy "majd".

Én arra gondolok, inkább, hogy a mai nap is túl rövid volt, és mennyi dolgom lesz holnap. És tudom, hogy nem fog beleférni a napomba, de túl sok dolgot szeretnék csinálni. Nem értem, hogy lehet (pardon) valaki akkora egy lusta gci, hogy csak várja, mikor hal már meg, tétlenül.

De igen szoktam, főleg 13 hónapja mióta egy rosszindulatú agydaganatot diagnosztizáltak nálam.

És az idő tik tak tik tak....marhajó ám...

Ha ezaz állapotod nem változik hónapok múltán sem, vagy félév vagy 1 év múlva sem, akkor nagyon mélyre süllyedhetsz ami ki fog hatni a munkádra, vagy tanulásra, a körülötted élőkre, és ez bizony idővel kiütközhet egészségügyileg is, szervezetileg.

A lelki gondok nagyon sokmindent tönkretehetnek ha nem sikerül az embernek javítania rajtuk.

És ha egyedül nem tudsz kilábalni ebből akkor segítségre lesz szükséged.