Normális, hogy a saját külsőmbe/hibáimba/lehetőségeimbe (alacsony, vékony vagyok) való beletörődéssel ma már képtelen vagyok álompárokra/vonzó pasikra irigy lenni? Jó dolog a meghunyászkodás vagy értelmetlen feladni a küzdést?

Többször hallottam már olyan tanácsot, hogy ne adjak fel semmit, küzdjek a céljaimért, ne legyek kishitű, de a folyamatos kudarcok, a saját külsőmmel szemben támasztott kritikák és a kialakult negatív énkép hatására már azt gondolom, hogy felesleges a realitásokat figyelmen kívül hagyva folytatni a csajozást/ismerkedést. Annyi előnytelen külsejű pasit ismerek, akik véget nem érő szélmalomharcot vívnak egy barátnőért, hogy megfogadtam én nem akarom tovább rombolni az önbizalmamat és felhagynék ezzel a tortúrával és inkább meghagyom ezt a játszóteret azoknak az embereknek, akik arra érdemesebbek és kegyesebben bánt velük a genetika. Ez normális hozzáállás vagy nem kellene ilyen könnyen feladnom? Mindenhol azt látom, hogy olyan pasik sétálnak a barátnőikkel kézen fogva, akikkel - tetszik vagy sem - egyszerűen nem vagyok egy szinten/lapon említhető. Olyan szintű különbség van férfi és férfi között, hogy abszolút nem csodálkozok azon, hogy a nők válogatnak. Nekem mindig vonzó volt szinte az összes csaj/nő, csak annyi kikötésem volt, hogy ne legyen egészségügyi szempontból kritikusan túlsúlyos és ne legyen elhanyagolt. Azt hiszem, ezek abszolút nem teljesíthetetlen követelmények. De ezek szerint még lejjebb kellene adni az igényeimet, hogy sikerrel járjak és úgy gondolom, hogy ezen az áron nem éri meg az, hogy elmondhassam magamról, hogy van egy barátnőm, mert ez már nem egy boldog kapcsolat lenne, hanem egy megalkuvó érdekkapcsolat. Mit gondoltok erről a dologról? Annak örülnék a legjobban ha a kérdésemre adott válasz mellett ti is leírnátok a gondolataitokat/tapasztalataitokat/élettörténeteiteket.