Veletek is volt már ilyen, éreztetek már így?

Ő mellettem állt már akkor is, amikor még magam sem tudtam, hogy mit keresek. Vigaszt nyújtott, és támogatást adott, amikor minden összeomlott körülöttem. Emlékeztetett arra, hogy a szörnyűségek elvonulnak majd, és hogy nélkülem a világ sokkal ridegebb hely volna. Fenntartás nélkül elfogadta az álláspontomat, és tudta, mit miért cselekedtem. Anélkül, hogy előtte kikérdezett volna róla. Soha nem akart megtanítani valamire, vagy kioktatni az élet nagy dolgairól, és nem nézett rosszallással a tetteimre. Hanem egyszerűen csak ott volt nekem, amikor szükségem volt egy barátra.

Sorra jöttek egymás után a hódolók, volt, aki még egészen meg is babonázott, de aztán elmúlt a varázs, és újra a négy fal között találtam magamat, összetörve és magányosan. Egyedül ő jelentette számomra a reménysugarat. Vele minden olyan egyszerű volt. Az lehettem, aki igazából vagyok, és oly régóta először, úgy éreztem, hogy számítok valakinek. Egyre több mindent megosztottam vele, mert őt érdekelték az apróságaim is, és folyton együtt bolondoztunk. Kezdett a minden napjaim részévé válni. Ha nem beszéltem vele néhány napig, máris hiányérzetem támadt.

Az egész egy pillantással kezdődik... Amikor belenézel a másik szemébe, olyan, mintha megállna az idő, pár másodpercre összefonódtok. Elmosolyodsz, mert tudod, hogy fogtok még találkozni. Aztán minden egyes alkalom, amit vele töltesz el, hozzátesz egy aprócska darabot a róla kialakult képhez. Majd egyszer csak azt veszed észre, hogy egyre előkelőbb helyet foglal el a szívedben, és nem akarsz többé megválni tőle. Ekkor döbbensz rá, hogy talán még számodra sem egyértelmű, és nem tudod, hogy mikor fordult át benned valami, de a lelked mélyén érzed, hogy ti egymáshoz tartoztok.

Érzed, hogy szereted Őt.