Amikor nagyon szerettem volna barátnőt, minden próbálkozásom elutasították. Amióta a hobbimnak, a céljaimnak élek, és észre se veszem a nőket, azóta tapadnak rám, de miért?

nem mondom magam se jó se rossz srácnak olyan átlagos vagyok

évekig nagyon szerettem volna barátnőt, de nem úgy, h izzadságszagúan erőltettem az ismerkedéseket, hanem nagyon hiányzott volna magam mellé egy kedves lány, akivel a nehéz éveimben kitartottunk volna egymás mellett, szóval ne gondoljatok arra, h ráerőltettem volna magamat a lányokra, csupán nem volt az életem fenékig tejföl, és én úgy láttam, h ez nem volt szimpatikus a lányoknak

például amikor 18 évesen mindenki elment bulizni, nyaralni, addig én 12 óráztam egy étteremben, másnap meg vizsgáztam, kövi napon másik munkahely, ott is 10 óra, másnap tanfolyam, stb. a volt osztálytársaim kivétel nélkül nyáron mind elhúztak családdal vagy haverokkal nyaralni

amikor lelki támaszra lett volna szükségem (elvesztettem édesapámat, édesanyám belebetegedett és rá másfél évre ő is itt hagyott, iskolák tanfolyamok mellett két munkahelyen is dolgoztam egyszerre, próbáltam nem a szomorúságra gondolni, mégis rengeteget sírtam egyedül), nehéz időket éltem soha senki nem állt mellettem, akinek kiönthettem volna a szívem, hanem mindent magamba fojtottam, nem volt kivel megosztanom az életemet, mindent egyedül oldottam meg

most hogy 26 évesen nagyjából sínre került az életem, nagyjából megoldódtak a problémáim, így már vonzó vagyok a nőknek, de én ezt nagyon igazságtalannak tartom és nehéz túllépnem....

olyan furcsa érzésem van, h nem tudok ezzel a hirtelen nyakamba szakadt női szimpátiával mit kezdeni és amikor valakin észreveszem, h közeledne felém, azt tisztelettel, kedvesen, kulturáltan elutasítom

szidjatok le, nem tudom mi bajom van:/