Igazából 30 éves kor fölött csak a nőknek kellemetlen ha nem megy a társkeresés, mert a férfiaknál jobban elfogadja a társadalom, hogy nehéz ismerkedniük?

Én teljes egészében szégyenként élem meg. Férfiként. Ha kérdeznek, nem is tudok erre semmi értelmeset válaszolni, csak makogok valami baromságot. De már nem is nagyon pedzegetik, nyilván érzik, hogy már elment a hajó. Valamennyi remény még él bennem, de ebben is csak a szenvedés van: erőlködjek még vagy tépjem ki magamból végleg ezt a vágyat? Végigszemlélhettem az egész ifjuságomat, ahogy eltelik, az összes lendületem ment a kihasználatlan kacatok kukájába, a férfierőm meg a pornóba meg az önkielégítésbe ahelyett, hogy a feleségemet tehettem volna boldoggá vele, gyermekeket nemzve. A társadalomból is kirekesztődik az ember: a baráti összeröffenéseknek vége, mert mindenki a családjával van, ha van is találkozó, te nem tudsz belekapcsolódni a beszélgetésbe, mert nálad nem történik semmi, másnál meg épp lagzi, babázás, házvásárlás... Én meg gondolkodhatok azon, kié lesz majd minden, amit szegény szüleim egész életükben összedolgoztak. És így indul a hetem, és minden napom, így megyek be melóba, hogy gyakorlatilag semmi értelme. Közben láthatom szegény szüleimet, mennyire szomorúsággal tölti el őket, hogy a fiuk nem boldog, és hogy egyre valószínűbb, hogy nem lesz unoka. A család kihal, mindent felver a gaz, a házak, a földek, a vagyon, a bankszámla megy vissza az államra, vagy valaki soha nem látott távoli, mellékági rokonra, akit nem is ismertünk. Kicsit még remélem, hogy mindez nem így lesz, de már nagyon nehezen megy, teljesen maga alá temet ez a téma.

Szóval, igen, egy nagy szégyenérzettel, a személyes kudarc teljes érzésével élem meg ezt az egészet.

F

Ez nem kellemetlen

Van aki nem is akar

"ahelyett, hogy a feleségemet tehettem volna boldoggá vele, gyermekeket nemzve"

Horror.