Mennyi segítség, támogatás várható el egy kapcsolatban, és mennyire kell önállónak lenni?

Én azt utálom ha nem figyel oda, vagy ha elvárja hogy mindig ugyanúgy legyen. Pl, néhányszor mondok valamit, pl mit hogy eszek, pl hogy nem tudok telefonálni mert eszek pl délután 4-kor. Utána másnap épp nincs kedvem enni délután, mert nem vagyok éhes, és erre mondja hogy neked most enned kell mert tegnap is ettél, már semmi se jó neked mert egyszer eszel egyszer nem :))

Szóval ez. Hogy miért is kellene mindent ugyanúgy csinálnom. Miért nem lehet hogy én érzem mikor mit szeretnék, és nem kell mindig ugyanazt.

Én is ezt kerestem jó sokáig, nem találtam meg.

Aztán megtaláltam külföldön, igen könnyen.

Aztán haza kellett jönnöm (Covid). Azóta sem találtam.

Szerintem a magyar férfiak, neveltetésükből és a kultúra (hiányából) adva kifejezetten nem figyelmesek.

Ezt vagy elfogadod vagy keresel valakit, aki jól szituált családból való és otthon megtanulta ezt. Utóbbi nehéz dió.

Én azt mondom, hogy valahol a kettő között van az ideális állapot.

A törődés, segítség, támogatás nem egyenlő azzal, amikor egy önállótlan kisbabának nézik az embert. Most nem arról van szó, hogy ne kérdezhetné meg, hogy ettem-e, de azért az, hogy állandóan kikérdezne, meg "etetne", azért neeee... Segítségnek nem azt gondolom, hogy pátyolgatni akarnak, mint egy magatehetetlent. Persze, van úgy, hogy hoz a boltból valami kaját, és ad nekem. (Mert mondjuk tudja, hogy azt én is szeretem.) Vagy visszafelé ugyanez. Vagy ha főz valamit, ha szeretem, értelemszerű, hogy nem csak egymaga akarja megenni. De ettől függetlenül nem tekint egy nyomoréknak, aki még arra sem képes, hogy egy zacskós levest 3 perc alatt elkészítsen, ha éhes. Egy percig fel nem merült bennem, hogy bármi rosszat gondoljak azért, mert nem rohan egyből, ha valami kell nekem.

A másik dolog az utazás. Nálunk mondjuk egyikünk sem akar autót, de ha bármiben segíteni kell, természetesen segítek. Meg ha olyan dolog van, és tudom, hogy jólesne neki is, akkor szívesen elkísérem. De mindketten tisztában vagyunk vele, hogy mindketten képesek vagyunk eljutni A pontból B-be. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne érdeklődnénk egymás felől, vagy hogy ne tennénk meg bármit egymásért. Csak tényleg annyi, hogy felnőtt emberként kezeljük egymást, és nem kisgyermekként.

A másik véglet sem ideális, amikor akkor sem segítenénk egymásnak, ha tényleg szükség lenne rá.

Ezért írtam, hogy a kettő között kell egy arany középutat megtalálni. Ha kell, természetesen segítünk egymásnak. De nem is képzeljük egymást magatehetetlen kisbabának. Egyébként rémesen zavaró is, amikor valaki mellett nem tudom önállónak érezni magam.

Csak egy kérdés: ha már neked ez ennyire elvárás, te cserébe mit tettél? Vagy a fene nagy segítséget te csak egyolalúan várnád el?

#12: Kevered a szezont a fazonnal. A figyelmesség nem azt jelenti, hogy egy gyámoltalan, életképtelen kisgyermekként tekintünk a másikra.

Tehát másnak főzöl, programokat szervezel, de elvárod, hogy más meg kvázi megetessen?

Elég torz módon értelmezed egymás kölcsönös segítését.