Ki hogyan fogadta el magát valós korlátai és lehetőségei tekintetében?

Szerintem nem megfelelőek a kérdéseid. Úgy állsz hozzá, mintha ez egy elvégzendő feladat lenne, aminek egyértelműen lesz siker vagy kudarc eredménye, és ez mindig így kell legyen, és a feladat lezárta után ennyi volt kész vége.

Az a helyzet, hogy az életedet te alakítod, és az élet lefolyása nem 1 darab feladat. Nem azért kell dolgozni, hogy szintet lépj aminek hatására ott fog várni a jutalom. Azért alakítsd át az életformád, mert erre vágysz, így éreznéd jól magad. Tedd hobbiddá az életet, mert akkor megszereted a dolgokat, és nem fog számítani az idő. Beleölheted az összes energiádat, és miután teljesen kifáradtál, ott lesz benned a boldogság még akkor is, ha egy másik ember elutasít. Szokás mondani, hogy az út a lényeg, nem a cél.

Én siketvak vagyok, egy ideig túlsúlyos voltam, és minden nap érnek nem kellemes szituációk. Napokig mesélhetném, mennyi akadály van előttem - de hát melyik ember élete egyszerű, és miért kéne másokhoz hasonlítanom magam? Nem hiszek a tökéletességben, se abban, hogy bármikor is elérhető egy következő szint. Kialakítottam magamnak egy életmódot, ami abból áll, hogy keressem meg azt, amit szeretek, boldoggá tesz, ami jó lehetőséget ad. Hogy mennyi pluszenergia? Igazából semennyi, mert ha ebben élek, akkor ez a természetes. Anno odahaza, a sötét zárt szobámban kezdtem el edzeni, mert nem akartam másoknak elmesélni, hogy életmódot váltok, féltem kissé a váltástól. Nem volt megterhelő, hiszen nagyon kicsi gyakorlattal kezdtem, mert tudtam, hogy régóta nem mozogtam, ezért az a kicsi is megdolgoztatta a szervezetet. De idő meg energiabefektetésben nem volt számottevő. Először furcsa volt, de rájöttem hogy nem maga a cselekedet a furcsa, hanem csak a gondolat, hogy másképp csináljam a mindennapjaimat. Ez viszont nagyon hamar elmúlik, mert látva a hasznát, az ember rájön, hogy tök fölösleges aggódni. El kell kezdeni, beépíteni a mindennapokba, és együtt élni vele. Nem kell hozzá se motiváció, se érv, se alkalom, se semmi, cselekedet kell, a többi majd jön. Amivel meg együtt élsz, attól nem vársz se időszaki eredményt, se kudarcot: az edzés a mindennapok részévé vált, és azért csinálom, mert élvezem. Ez az élvezet pedig boldogságot ad, mellékesen lefogytam, de mivel nem is vártam, hogy ennek lesz valami jutalma, nem is érdekel hogy van/nincs.

A mostani, egyébként fizikai értelemben már elég energiaigényes edzés valójában nem nagyobb nehézség, mintha nem csináltam volna semmit, és mondjuk depressziótól szenvednék. Vannak ismerőseim, amik sajnos nagyon sok energiát fordítanak a szenvedésre. Ezt nem rosszból mondom, a tettlenség sokkal több energiát felemészthet az emberben, mivel aki jól érzi magát, az igazából nem gondol arra, hogy mennyi energiája van, de akinek nincs jó életcélja, az megérzi, hogy alacsony szinten van, és az erre való fókuszálás csak még jobban lehúzza. Szerintem esetemben mindig is az alapnevelésem volt a nyerő módszer. Úgy neveltek, hogy keressem a lehetőségeket, hisz miért tennék bármi mást? Unalmas egész nap csak unatkozni. Ki kell próbálni a dolgokat, egy kicsit változtatni, olyan apróságot, hogy az szinte fel se tűnjön. Valójában az, hogy egy lány elutasította a kérésemet korábban, csak sokkal jobban feltöltött - legalább megkérdeztem, élettapasztalatot szereztem, kaptam választ, és most sokkal bátrabban kérdezek meg másokat. Nem igazán számít, hogy elérem-e azt, amire vágyok, mert maga az ismerkedés is érdekes.

Hadd meséljek valamit a valós korlátokról: sokkal távolabb vannak, mint amit gondolni vélsz magadról. Annak ellenére, hogy nem hallok, imádok hangos bulikba járni, és szórakozni másokkal. A jókedvet ugyanis nem a zene megléte adja, hanem a szituáció - táncolni, beszélgetni és a basszust átérezni én is tudok. Idővel te is rájöhetsz, hogy minden korlátnak van kellően jó alternatívája. Ezeket kell keresni.