Hogyan szerezhetnék barátnőt, ha nincsenek még barátaim sem, és az embereket sem tudom sokáig elviselni magam körül?

26 éves fiú vagyok, és mindig is magányos farkas voltam. Persze voltak suliban/egyetemen haverjaim, de az intézmény falain kívül nem, vagy csak alig töltöttem időt velük.

Testvérem nincs, és a szüleim nem engedtek el sehova kamaszként. Nehezen tudok alkalmazkodni az emberekhez.

A csajokkal pedig úgy voltam, hogy inkább csak távolról mertem stírölni őket, sok plátói szerelmem volt, és csak fantáziálgattam arról, hogy összejövök valamelyikükkel. Meg aztán fogalmam sincs, miről tudnék velük beszélgetni.

Néhány alkalmam volt, amikor egy lány közeledni próbált felém, de én akkor mindig megijedtem, vagy haboztam, és eltávolodtunk egymástól.

Nem vagyok egy adonisz, az arcom elég kisfiús, nem hordok divatos ruhákat, szemüveges vagyok. Néha totál azt hiszem, hogy nyomi kinézetem van, de néha egész elfogadhatónak látom magam a tükörben.

A közösségbe járás mindig gondot jelentett, mert szinte mindig levegőnek voltam nézve társaságban (gimi, egyetem). 26 évesen már nem tudom, hova lenne érdemes csatlakozni. Hobbim igazából nincs a focizáson és a vonatok nézésén kívül, de rávehető vagyok akár túrázásra, akár társasozásra. Csak hát 26 évesen ki az, aki ezeket csinálja?...

A célom az, hogy megtaláljam azt a nőt/csat, aki a feleségem lesz. 266 évesen most már ez kell, hogy a szemem előtt lebegjen. Szeretnék kézen fogva sétálni végre egy nővel, összebújni, szeretkezni. Több alkalommal éreztem, hogy na, most megtaláltam a hozzám való csajt, mert megvolt a kölcsönös szikra, de nem mertem magam megmutatni, közeledni hozzá, úgy igazán rámozdulni, hogy egyértelműen érezze, hogy őt akarom. Mindig kockázatosnak éreztem megnyílni másnak, főleg egy lánynak.

Emellett pedig vágyom baráti társaságra is olyanokkal, akik hasonlóak hozzám. Ha megismerkednék egy lánnyal, szégyellném, hogy nem tudok felmutatni barátokat. Mindössze egy haverom van, aki tőlem messze lakik, és csak évente 4-5 alkalommal találkozunk.