Miért hazudnak a nők arról, hogy extrém igényesek férfikülső terén, ha meg úgy nem, akkor a belső/egzisztencia terén, de semmiképp sem átlagos egyiknek sem az igénye?

Ha egy férfit megkérdezel az őszintén meg fogja mondani, hogy neki milyen nők jönnek be. Lesznek ott is irreális igények, de egyből szembetűnő és ha rávilágítasz, hogy ő 130 kilós 160 centis kopaszodó mamahoteles és maximum a nők 20%-ára mondaná, hogy elfogadható, akkor elfogadja azt, hogy valószínűleg egyedül vagy prostizva fog meghalni, de nem akarja a tényeket tagadni.

Ha viszont egy nővel elbeszélgetsz, akkor - nézzen ki bárhogy is az adott nő - ezt mélységesen tagadja, ha az illető tényleg valami többdiplomás csúcsmodell pénzes csaj, akkor esetleg van annyira intelligens, hogy bevallja, hogy neki azért nehéz találnia, mert extrém igényei vannak és alig van igazán jó pasi. Velük legalább el lehet ŐSZINTÉN beszélgetni.

Viszont mikor olyat hallasz, hogy "én is átlagos lány vagyok, jó nekem az átlagos pasi is" akkor már előre tudod a vita végkimenetelét, hogy te rávilágítasz OBJEKTÍV szempontok alapján, hogy az átlag bizony az ő számára is a férfiak 10-20%-át jelenti és mikor ezzel a ténnyel szembesíted, akkor elkezd toporzékolni, tagadni vagy bármit, de a tényt nem fogadja el.

Miért csak a férfiak hajlandók szembenézni a szomorú valósággal? A nők erre miért nem képesek, maximum néhány intelligens, csinos, tanult szupermodell?

Ennyire összezúzza a női egót az, ha elfogadja, hogy átlag feletti az igénye, miközben ő maga átlagosnak vagy akár csúnyának TARTJA ÖNMAGÁT (még akkor is, ha ez amúgy nem igaz, mert bejön a férfiak 80%-ának, csak neki pont a kimaradó 20% kellene)?