Milyen személyiségzavarom lehet? Min kéne változtatnom, hogy hosszútávú kapcsolatot ki tudjak alakítani?

20-as éveim vége felé járó férfi vagyok. Nagyon sokat foglalkozom magammal, hajlamos vagyok azt hinni, hogy körülöttem forog a világ,elég nagy egóm van. Szeretem elnagyolni, kiszínezni a történeteimet, hogy érdekesnek tűnjek és rám figyeljenek.

Ártani a légynek se tudnék, senkinek se akarok rosszat, viszont mindig magamat helyezem előtérbe. Sok ember van, akit kedvelek, de nem mindig számíthatnak rám, bár együttérző vagyok velük, mindenkit megértek, de néha annyira el vagyok foglalva saját magammal, hogy nem jut idő rájuk, vagy épp csak valami apró segítséget nyújtok és ezt is hatalmas nagy jótékonyságnak gondolom.

Rövid kapcsolataim voltak csak eddig,ahol én voltam a domináns, a másik meg csodált engem, ezt ideig-óráig élveztem, aztán vagy ő vagy én meguntuk és vége szakadt. Ritkán esem szerelembe,akkor viszont viszonzatlanul amiből nem lesz kapcsolat. Ilyenkor az adott lánnyal való ismertségem túlidealizálom, és az apró gesztusokat hatalmas jelentőségűnek gondolom és sokszor a képzeletemben már az esküvőt tervezzük, miközben a valóságban még az első randinál se tartunk. Mindig az elesettebb nők vonzanak, és ilyenkor én akarok lenni a megmentő hős, aki fehér lovon jön el hozzájuk. Mindez általában csak a képzeletem szüleménye és mindössze csak néhány beszélgetésen vagyunk túl, ahol mondjuk max rám mosolygott. Aztán persze pár hét/hónap után eljön az álomkép és a valóság találkozása és amikor a konkrétumok mezejére lépek és elutasítást kapok az hideg zuhanyként ér. A lány pedig szimplán nem is érti, hogy mit akarok tőle. Ilyenkor elfog a szégyenérzet és visszavonulót fújok, ha egy közegben vagyunk (egyetem ,munkahely) akkor még 1x bepróbálkozom, mert nem akarom elhinni, hogy ennyire nem érdeklem, aztán amikor egészen megbizonyosodom róla, hogy nem kellek neki, akkor lezárom magamban az egészet, amikor eljut a tudatomig, hogy ő igazából leszar engem, akkor mély depresszióba esek és higgadtan tárgyilagosan elköszönök tőle, általában ezt nagyra szokták értékelni, mert a legtöbb fiú elutasítás után is hosszasan zaklatja őket. Na persze én se azért nem teszem, mert annyira jófej vagyok, hanem szimplán megalázónak érzem, hogy olyan után fussak, aki nem értékel engem, inkább keresek másik csodálót magamnak, aki tényleg el van ájulva tőlem, nem csak a képzeletemben.