Már a csapból is az folyik, hogy a társkeresőkön a nők jóval a saját szintjük feletti férfiak közül válogatnak, a többieket ignorálják. Mi az oka ennek a jelenségnek?

Engem konkrétan megszóltak és megaláztak a kapcsolatunk elején a párom miatt...

Nem tudom, mi a fszról beszéltek, mikor a magatokfajták ugattak nekem, hogy miért "ezt a balfszt" választom helyettük, ha tudok jobbat is.

Jézusom, nézzetek már magatokba...

"Már a csapból is az folyik,"

Ennek ellenére férfiak tömegei szerencsétlenkednek ezeken az oldalakon, mert fogalmuk sincs, hogy a nők mennyire csak a top-kategóriás férfiakat akarják.

"Mi az oka ennek a jelenségnek?"

Minden kérdésre, ami úgy kezdődik, hogy "a nők miért", ugyanaz az a válasz: mert a nők -a férfiakkal ellentétben- megtehetik. A társkeresés eleve teljesen egyoldalú és a pálya durván a nők felé lejt. A társkereső oldalak ezt a hatást tovább erősítették, a nőknek még könnyebb lett, még nagyobb választékuk van, a férfiaknak meg még kilátástalanabb a helyzetük, mivel még több férfivel kell versenyezniük minden egyes nőért. Egy középszerű nő egyszerűen nem győz válogatni a rengeteg ostromló közül, anélkül hogy bármit is tenne érte, míg a vele egy szinten lévő férfi akár hónapokig próbálkozhat, anélkül hogy akár egyetlen nő is hajlandó lenne szóba állni vele, bármit is csinál.

De a nők nem a társkereső oldalak miatt pályáznak a ligájukon felüli férfiakra, hanem mert a nők ösztönszerűen kizárólag csak a legjobban kinéző férfiakhoz vonzódnak, a többi férfit visszataszítónak találják. Offline is az van, hogy egy-egy született jópasival a nők százával fekszenek le, a összes többi férfivel meg alig-alig egy páran, ha egyáltalában.

Ezek az oldalak csak megkönnyíti a nők számára, hogy rátaláljanak a kevés nagyon jó pasi egyikére, miközben minden kellemetlenség nélkül simán ignorálhatják a férfiak rondább 99%-át. A társkereső oldalakat hibáztatni olyan, mint az autópályát hibáztatni a gyorshajtásért.

Én így gondolom. Nyolc éven keresztül nem volt barátnőm egy rövid, megalkuvás szülte kapcsolatot leszámítva. Mindent megpróbáltam, ilyen haj, olyan haj, ilyen borotválkozás, olyan szakáll, ilyen ruha, olyan ruha, még az öltözködésem színeiben is követtem ajánlásokat. Kültéri kép, beltéri. Állattal, gyerekkel, társaságban, más által rólam készített, mindent végigpörgettem. Alapvetően is hosszú és tartalmas kommunikációval léptem fel. Sokakkal próbáltam ismerkedni.

Majdnem egy évtizedig eredménytelenül. Aztán megismertem a páromat, ugyanúgy néztem ki, mint addig, ugyanúgy írtam a levelekben, mint addig. Mégis belémszeretett.

Mi volt hát a különbség?

Hogy ő éppen a kamaszkorban, 16 évesen külföldre költözött a családjával, egy olyan országba, aminek akkor még nem beszélte a nyelvét sem. Teljesen kimaradt neki az, hogy pasik tucatjai ostromolják, mivel akik körülötte voltak, azok nem beszéltek vele egy nyelvet. Így éppen a személyiségfejlődés legérzékenyebb időszakában mentesült azoktól az egészségtelen irányba torzító, káros hatásoktól, amik a lányokat ebben az életkorban általában érik.

Mert mi történik ma, ha egy lány fellép egy társkeresőre? Az első egy órában tíz levelet kap. Persze, hogy kihat a mentális egészségére. Miképp a sztárságban nevelt gyerekszínészeknek, akik drogosok lesznek, alkoholisták, vagy öngyilkosok, vagy ezeknek változó kombinációi.

Ezután egy nő a társkereséshez úgy áll hozzá, hogy a sok jelentkezőből a legjobbat kiválogassa magának. Nem is lehet ezért hibáztatni senkit, bárki ezt tenné, akinek van rá lehetősége.

Csakhogy elmarad a kapcsolattervező gondolatok közül, hogy ő, mint másik fél, mit tud nyújtani, amihez az elvárásait reálisan megfogalmazza a vele szembenálló felé. És a férfi oldal issza meg ennek a levét.

Hogy ne akarjak diplomás férfit, ha én is csak érettségit szereztem meg. Hogy felmérem, miszerint én keresek 160 ezer forintot, ő pedig 200 ezret, és nagyságrendileg ugyanott vagyunk. Hogy nekem van egy saját autóm, ő a maga oldalán bérel egy lakást, és körübelül ugyanazt visszük a közös életünkbe.

Kölcsönös a felelősség, mert a férfiak saját maguk torzítják az ilyen mértékű kereslettel a valós viszonyokat.

Nekem 15-17 éves koromban csupa szép barátnőm volt. Akikkel összeillőnek is tartottam magamat. Aztán, ahogy ez az életkorszak rányomta a hatását a kortársaimra, már nem voltam elegendő az ugyanezen szintű lányoknak.

Pedig nem változtam.

Meggyőződésem, hogy most azért van szexis, szép párom, aki által nem hasonlottam meg önmagammal (mint történt volna az a társtalálás normál társadalmi környezetében valamilyen kényszerszülte viszonnyal), mert mikor megismertem, előttem nem volt komoly kapcsolata.

Ha itthon maradt volna, kikerülhetetlenül érte volna a személyiségfejlődésre káros, őt egészségtelenül alakító környezeti inger. Ha csak lemegy a boltba, ha utazik egy buszon, ha csak az iskolában ül, szemezéseget, bókokat, érdeklődést kap. Ha csak facebookot használ, nincs is társkeresőn, akkor is ajánlatok érik.

Ő, engem megismerve, nem azt futtatta végig a fejében, hogy az eggyel előttem jelentkezőnek X-szel magasabb volt a fizetése, a kettővel korábbi pedig jóképűbb volt nálam, így inkább elutasít most engem, hátha majd a utánam kövezkező jóképűbb is lesz, és a keresete is nagyobb lesz.

Hanem elégedett volt azzal, amit fel tudtam mutatni számára az életemből. És ez az egészséges gondolkodás, minden nőnél így lett volna, akinél én realitást láttam a közeledésre, ha hasonlóképp megmaradnak a normál felnőttéválás útján, ahol 15-16 évesen, a fiúkban ébredő szexualitás, és ennek következnényei okán letérnek.

Ő megmaradt a világot reálisan kezelő, racionális értelmű nőnek - ahonnan mindannyian indulunk.

A lányok önmaguk is áldozatai ennek, a rájuk ható környezethez roncsolódnak, ami ezután hátráltatja az életútjukban.

Most, vőlegényként és menyasszonyként együtt élve, példát nyer, hogy a lányok, akiknek odanyújtottam magamat, önmaguk hibás döntéséből milyen életből maradnak ki, pedig ugyanebből részesülhettek volna ők is mindannyian, mert a korábban is birtokolt képességeim szerint teszem maximálisan boldoggá a páromat.