Az mennyire számít normálisnak, ha már eleve úgy randizok a srácokkal, hogy tudom, hogy valószínűleg úgy sem fog sokáig tartani?

Egyik barátom mindig úgy ismerkedik a lányokkal, hogy keresi élete szerelmét, de nálam őszintén szólva, már egy fél éves, veszekedésmentes kapcsolat is sikernek számítana...:D Valahogy mindig nagyon mellé fogok.

Szeretném, ha valakivel kialakulna valami tartósabb, és akivel most ismerkedem, vele még talán lehet is valami, de már annyit csalódtam, és nagyon csúnyán ráadásul, hogy egyszerűen már nem bírom tovább.

Nálam viszont ez elég különös módon jelent meg. Az utóbbi hónapokban kezdtem észrevenni, hogy már nem úgy állok az ismerkedéshez, mint korábban.

Most is tudok lelkes lenni, de már jellemez egy alapvető racionalitás, gyanakvás, távolságtartás, amit ugyan nem mutatok ki, maximum abban jelenik meg, hogy régen mindig ugrottam, ha írt a másik, meg ha találkozni akart, egyből pattantam, mert izgatott voltam teljesen.

De most már úgy vagyok vele, hogy ha pl. nagyon sokára válaszol egy srác/olyat ír, ami nem tetszik, akkor utána nem írok neki jó darabig, mert elmegy teljesen a kedvem, egyből az van a fejembe, hogy megint a régi lemez, hát jól van akkor, nem kötelező itt semmi sem.

Vagy ha bármi olyan van, amit gyanúsnak érzek, már képtelen vagyok bárkiről is a jót feltételezni. Vádaskodni nem szoktam, ebben az esetben is a távolságtartás jön elő, hogy jó, majd ha bizonyít, akkor talán lehet még valami.

Nem ismerkedem egyébként soha görcsösen, de azért igyekszem mindig észrevenni a lehetőségeket, csak hát már ott van bennem ez, hogy ha jól alakulna valakivel, az már csak kellemes meglepetés lehet, mert a legrosszabbra számítok.

Mi lehet ez az egész?

24N