Mit tegyek, ha már utálok találkozni a párommal attól tartva, hogy megint megbánt, de nem tudok vele szakítani?

Ne nézzetek hülyének. 1 éve vagyunk együtt, az első 1-2 hónapban kb álomszerűen tökéletes volt az egész. Aztán fokozatosan jöttek a dolgok, nem kell komolyra gondolni, de egyszerűen folyamatosan érezteti velem, hogy ő mennyivel okosabb (pedig egyáltalán nem, csak idősebb, tapasztaltabb, de én úgy látom az én lexikális tudásom messze meghaladja az övét). Amit én mondok az mindig rossz, sosem lehet igazam, sosem mondok jót. Ha megszólalok, már valami gúnyosn választ ad, ha nem, akkor meg az a baj, hogy miért vagyok csendes. Teljesen kifordultam magamból amióta ez van, már előre agyalok a mondanivalómon, hogy nehogy valami (szerinte!) hülyeséget mondjak. Ha megpróbálom vele megbeszélni, az rá a válasza, hogy most hagyjam, fáradt ezekhez. Kérlek ne mondjátok, hogy biztos idegesítő vagyok vagy ilyesmi, mert én ezeket magamba fojtom, soha nem panaszkodom, vagy hisztizek. Minden találkozás előtt azon morfondírozok, hogy vajon ma mit fogok elrontani, amiért lenézhet. Szorongok attól, ha találkozunk, de ha meg nem találkoznék vele többet, úgy érzem belehalnék. Oké, túlzok, de mindezek ellenére nagyon kötődök hozzá, nem tudom mit csinálnék, ha szakítanánk. Pedig az lesz a vége, mert folyamatosan szomorú vagyok mellette. Nagy ritkán vannak szebb napok, ha éppen jókedvében találom, de ez ritka. Nem veszekszünk soha, egyszerűen mindenre flegmán, lenézően reagál, mintha az lenne a célja, hogy butának állítson be. Szerintem teljesen semmibe vesz engem. Mit tegyek? Voltatok már ilyen helyzetben?