Van értelme olyan kapcsolatnak hogy folyamatosan szenvedek a hiányátol mert dolgozik?

Kb ugy műszakol, hogy két nap együtt tudunk lenni, 2-3 nap külön. Én nappali 8-ban vagyok.

Amikor velem van, nekem a szex is kevés, mert nem tudok betelni vele mert tudom hogy megint nem fogom làtni.

Ő mondta hogy egy párkapcsolattol nem áll meg az élet. A munkahelyen is meg kell felelnie, barátai is vannak (most 4 napot leszünk külön mert munkahelyi forraltborozást is beszervezett, de persze kulon kettesben engem is szervezne)

Igy egyszer eléggé idegesen is bevágta hogy háromfelé kell teljesitenie értsem meg.

Én mondtam neki hogy én teljesen megértem mindenkinek van élete, ésszel felfogom hogy ez a normális, de a szivem nem.

Kegyetlen amikor "iithagy"3 napokra, amikor találkozunk nekem kb 50 első randis filing már, mindig repkednek a lepkék a gyomromban hogy végre látom és mindig külon fel kell dolgoznom hogy elmegy.

Kb mintha a haboruba menne.

Olyan érzelmi kavalkádok vannak bennem folyamatosan, hogy nem tudom már kezelni.

Szinte fizikailag fáj amikor bucsuzunk.

Igy hogy most sincs itt, jozanul gondolkodom, és rájöttem hogy én folyamatosan egyfolytában szenvedek. (Amikor velem van is kevésnek érzem, mindemellett neki meg ez az egész tök hétköznapi)

Annyit mondott még, ha összeköltöznénk lehet valamivel jobb lenne, de akkor is dolgozni fog, ezt kalkuláljam hozzá.(a beosztása sem fog változni karriere van, számit a cégnek, nagyon régota van ugyanott)

Jobb lesz inkabb elengedni?

A folyamatos hiánya felemészt és azt is rossz látni hogy amig en a felhőkben járok ha velem van, addig neki az egy átlagos nap csak a párjával.

Azzal az ötlettel is előállt már hogy mondjak én fel és simán eltartana ugy is, legyen gyerekünk, éljek vele.

De ha baba mellett is folyamatosan hiányozna? Nem lehet hogy egy idő mulva én beleőrülnék az egészbe?