Szerintetek a szerelem mindig utat tör magának?

Én még nem voltam olyan szituàcióban, hogy ha igazán szerelmesek voltunk a pàrommal bàrmi is közénk àllt volna. Tehát ebből kiindulva a szerelem mindig utat tör magának...

A szerelem egy biokémiai folyamat. Semmiféle utat nem tör magának. Két ember viszont dönthet úgy, hogy megoldják a problémákat, áldozatokat hoznak a kapcsolat fenntartásáért. Bocsi a földhözragadt hozzáállásért. Nem hiszek semmiféle istenben, sem a sorsban. Én úgy gondolom, hogy mindig az egyén dönt. Így vagy úgy. És a döntéseknek következményei vannak. Egyedül a természeti erőket nem tudod befolyásolni. Minden más a Te döntésed.

Szerintem nem, mert különben nem létezne viszonzatlan szerelem meg olyan sztorik, ahol a kitartó, hűséges szerelem egyáltalán nem érdekli a másikat.

Ez rajtad(tok) múlik. Magától semmi nem történik csak úgy, ezt jó, ha megjegyzed...

Nálam valamiért nem tör utat magának ez a dolog, és az élet nálam elrendezi magától az elengedést is.

Nem. Ennek a kérdésnek a viszonzott szerelem esetében van értelme. De egyáltalán nem tör mindig utat magának. Olyan sebezhetővé teszi az embert, hogy sokan inkább elmenekülnek. Tőlem 2 férfi menekült el így. Az első esetében nagyon fiatalok voltunk és mindketten annyira féltünk kitárulkozni, hogy végül sikeresen elvesztettük egymást. A második esetben csak szexet akart, legalábbis bemesélt magának, de belém szeretett, ezért inkább fülét-farkát behúzva elmenekült. Neki családja volt. A gyerekek iránti szeretet jó esetben erősebb a szerelemnél. Nekünk el kellett engedni egymást. Belepusztultam volna, ha miattam hétvégi apuka lett volna belőle.

A-es hozzászólására írtam, hogy ezt a kérdést értelmetlen a plátói szerelem kérdéskörére kiterjeszteni, a te kérdésed egyértelmű volt. Miért tetted fel a kérdést? Érintett vagy? Én az voltam.

4-es hozzászólását akartam írni