Lányok! Ti szoktatok arról álmodozni, hogy valamikor teljesen váratlanul leszólít titeket egy szimpatikus férfi?

#5-ös vállaszát osztom. Szociális fóbiám van egyébként, úgyhogy nekem rémálom, ha idegenhez kell szólnom, zavarba jövök és leblokkolok. Nem tehetek róla.

Szerintem mindannyian jobban jártok, ha olyan lánynál próbálkoztok, akit ismertek legalább annyira, hogy volt alkalmatok pár szót váltani vele, vagy eltölteni némi időt egy társaságban.

#13, ne haragudj, de ez most így wtf? :D Adott egy kérdés, megválaszolom teljesen normálisan, aztán idejön egy random arc és leoszt a francba.:D

Én meg a "hozzád hasonló embereket" szeretem, akik azt hiszik, két mondat után képesek kiismerni bárkit. Miből gondolod, hogy nekem nem elég annyi ember, amennyivel jelenleg ápolok baráti vagy egyéb jellegű kapcsolatot? Honnan veszed, hogy nincs párom, vagy hogy egyáltalán akarok egyet? Na és azt, hogy nem dolgozom a magam módján azon, hogy kigyógyuljak a betegségemből? Mi van, ha egy éve még a lakásból sem mertem kimozdulni kíséret nélkül, és nekem óriási haladás már az is, ahol most tartok?

De a legfontosabb kérdés: mióta van neked bármennyi közöd is hozzám?

#12 voltam.

Gondolod, hogy nem vagyok tisztában vele, mennyire hátrányos ilyen problémával élni? Nyilván azért járok pszichiáterhez október óta, mert ez szerintem teljesen rendben van... Világosan látszik, hogy lövésed sincs, mit jelent pszichésen sérültnek lenni. Köze sincs a gyerekességhez.

Azt kéne felfogni, hogy kijönni ebből a szarból nem napok vagy hetek kérdése, hanem sok esetben éveké. Hiába ostoroztok itt össze-vissza, attól még nem leszek egyik percről a másikra normális. Viszont már rajta vagyok az ügyön, és innentől kezdve nem értem, miért érzik itt többen is olyan rohadt fontosnak, hogy valamit mindenképpen beugassanak.

(A szex közben táncoláson végképp jól szórakoztam, biztos ez a legnagyobb szívfájdalmam 18 éves szűz lányként. Arról már nem is beszélve, hogy a szoc. fóbia sosem jelentett egyet azzal, hogy valaki gátlásos a párjával szemben.)

Teljesen meg tudom erősíteni a #17-es válaszolót! Ebből kikecmeregni nagyon nehéz, én már nagyon régóta szenvedek emiatt, pedig próbálkozom, szakemberhez is járok, stb. És igen, én is tisztában vagyok azzal, hogy ez nem normális. Viszont nem tehetünk róla, nem mi akarjuk így, én már depressziós is voltam emiatt, annyira rühelltem magam, hogy ilyen vagyok. Most se vagyok magammal kibékülve, de depis legalább már nem vagyok.

Amúgy teljesen lényegtelen is ezen győzködni itt egyeseket, mert aki ilyen vagy ehhez hasonló problémán/betegségen még nem ment keresztül, az megérteni úgyse fogja. Örüljetek neki, hogy Nektek nincs ilyen gondotok, nem is kívánom, hogy legyen! Csak ne másokat nézzetek le vagy "ócsároljatok" emiatt!

20/L (#14 voltam)