Más van még ugy, hogy huszas-harmincasként nem tud már olyan intenziven, pillangok a hasban szinten, szárnyalva szerelmes lenni?

Mert ahogy öregszünk, úgy leszünk egyre cinikusabbak, már nem csak azt nézzük, hogy hűha, de bejön egy csomó egyéb faktor a korábbi csalódások, a komolyabb elvárások miatt.

Egyébként állítólag genetikailag is így van összerakva az ember, pár tíz ezer éve ez a korosztály már nem a család alapításról szólt, hanem arról, hogy a meglévő gyerekeknek biztosítsa a felnövéshez szükséges körülményeket, ehhez pedig nem pillangók a hasban kellenek, hanem stabil érzelmi alapok.

A társadalom gyorsabban változik mint a genetika.

igen, az vagy.

Egyébként nekem is tud, de már figyelnem kell rá, hogy ne hülyeségeken agyaljak ha megismerkedem valakivel, hanem merjem közel engedni. Pedig azt mondják nekünk férfiaknak a pillangóink is inkább csak afféle molylepkék :)

Húszas-harmincasként így voltam, aztán közel 40 éves koromra megváltozott a helyzet, addigra eljutottam odáig önismeretben, személyiségfejlődésben, hogy megértettem, hogy a szerelem nem alanyi jogon jár, hanem azért bizony tenni is kell. Egyrészt jól kell tudni választani, másrészt a kapcsolatot működtetni kell mindkét félnek.

Így aztán jött a pillangórepkedés, szárnyalás, és már elég hosszú ideje tart.

# 8: Azért ez sem magától jött, nem kevés tudatos önismereti munka van amögött, hogy képessé váltam a szerelemre.

# 9: A vágyakozós pillangóröpdösés veszélye, hogy ilyenkor nem a valós személy iránt érzel, hanem egy ideál iránt. Persze ismerős a dolog korábbról, régen magam is a vágyakozás időszakában tudtam átélni ezt, aztán a valós kapcsolatokkal nem tudtam mit kezdeni. De azóta volt szerencsém megtapasztalni, amikor hosszú párkapcsolatban is repkednek azok a pillangók. :) Nem folyamatosan, de újra és újra. :)