Nem gondoljátok, hogy sokan megrekednek az exeikkel a fekete szemüveges állapotban?

Nem csak ezek a végletek léteznek.

Érett személyiségek eleve úgy választanak párt, hogy túllátnak valamelyest a rózsaszín szemüvegen, lényegében fel sem veszik addig, amíg meg nem bizonyosodnak róla, hogy hozzájuk illő társra leltek. Tehát van egy ismerkedési szakasz, amikor még csak vonzalom, szimpátia, tetszés van, megismerem a másik erényeit és hibáit, és csak ez után jön el a szerelem. Amikor már valamennyire ismerem! Ehhez kell egyfajta érettség, önismeret és emberismeret, nem kell minden szembejövőbe beleszeretni.

Így a kezdeti idealizálás is (ami egyébként minden kapcsolatban szükségszerű) valamivel reálisabb, nincs akkora csalódás.

A partner "démonizálása" akkor következik be, ha valaki anélkül választ, hogy ismerné a saját igényeit. A fekete szemüveg NEM a másik félről szól, hanem a saját fejünkben élő ideál és a valóság közti ellentmondást igyekszünk feloldani úgy, hogy a másik félben hibákat keresünk. Azokat a hibákat, amik eddig is megvoltak, csak nem akarunk róla tudomást venni.

Érett párkapcsolatban ez máshogy néz ki! Eleve realisztikusabb a párválasztás, nem látok bele olyan tulajdonságokat a másik félbe, amik nincsenek meg benne, hanem igyekszem megismerni a maga valójában. A rózsaszín ködös időszak után jön egyfajta valóságsokk (egyénfüggő, hogy kinél mikor: van, akinél évek után, másoknál hetek, hónapok után). Az egyén párkapcsolati érettségét az mutatja, hogy ezt az időszakot hogyan tudja kezelni. Ha valaki már eleve kellő önismerettel választ párt, akkor ez az időszak nem annyira sokkoló, még mindig bőven marad annyi pozitívum a másikban, ami ellensúlyozza a hibákat. Az érett személyiség ebben az időszakban megtanul együtt élni a hétköznapokkal, a valósággal és tudatosítja, hogy a partnere nem herceg/hercegnő, de attól még ELÉG jó társ. Jön az összecsiszolódás, megtanulnak együtt élni, együttműködni. Ez abszolút nem fekete szemüveg, hanem ez a valóság: sima üvegen keresztül látjuk a másikat mindenfajta idealizálás és démonizálás nélkül.

A gond akkor van, amikor ragaszkodunk a saját fejünkben élő képhez, és haragszunk a másikra, amiért nem tud olyan lenni, amilyennek elképzeltük (megjegyzem: a világon SENKI nem tudna olyan lenni, hiszen az egy idealizált kép).

A kapcsolat pont akkor válik IGAZI-vá, amikor lekerül a rózsaszín szemüveg és a felek megtanulnak a hétköznapokban is egymás társai lenni.

Ami pedig a lezárt kapcsolatokat illeti, ott sem kell ám feltétlenül démonizálni a másikat. Elég tudatosítani, hogy "ő ilyen, én meg ilyen vagyok és nem illünk össze".