Van köztetek olyan, (vagy olyan ismerősöd) aki egy külföldi párt talált magának?

Van. Az egyik régi barátnőm. A kommunikáció három nyelven ment, angol, magyar és a srác anyanyelvén. Most kiköltöztek németbe, úgyhogy most már egy negyedik nyelv is bejött a hétköznapjaikba. :D

Egyik ideig a lány lakott a srácnál - mielőtt németbe mentek -, most készülnek a lagzira. 3-4 éve vannak együtt.

Nekem is van/volt. Én mentem volna a sráchoz, még egy évig őt odaköti a kötelessége, utána szerintem jönne ide Magyarországra. Csak úgy néz ki, hogy nekünk vége lesz. :( Mi is egyébként 90%-ban angolul beszélünk, a maradék 10% meg az én illetve a srác nyelvén van.

Vannak buktatói egy ilyen kapcsolatnak, de van akinek bejön.

Én voltam együtt fél évig egy spanyol fiúval, angolul beszéltünk. De sajnos ő nem tudott "annyira", ez néha problémákat okozott. Ez, meg a kulturális különbségek egy ideig elmosták egymás hibáit, de egy idő után kiderültek és szakítottam vele. Nem bántam meg, úgysem lett volna jövője: egyikőnk se költözött volna a másikhoz... (Meg a végére már eléggé idegesítő volt, de ez már nem ide tartozik. :))

18/L

Nem tudom mi lehet azon emberek fejében, akik nem képesek Magyarországon kialakítani egy működő kapcsolatot valakivel, akivel közös a nyelv, kultúra, közel azonos módon nevelték őket, ugyanazokat a rendszereket ismeri/használja, képben van a számunkra triviális dolgokkal és hasonlóan érez, gondolkodik mint mi...

Akinek ilyen körülmények közt nem megy egy működő kapcsolat kialakítása, az mit akar egy olyan embertől, akivel még ezek sincsenek meg?

Az ilyen nem több egyszerű szexuális vágynál,amit feldob az, hogy nem értitek egymás nyelvét és szokatlan a helyzet. Az ilyen kapcsolatok elsöprő többsége egyáltalán nem az egymás mellett megöregedésről szól, és ez egyáltalán nem is jellemzőjük, még akkor se, ha olyan viszonylag közeli és viszonylag rokon kultúráról van szó, mint a német.

Aki ilyen kapcsolatba kezd, az talán pont ezen dolgok hiánya miatt teszi. Hiszen ez elég nagy szabadságot ad arra, hogy elfedje a hibáit. Mondjuk a szánalmas személyiségét, a jellemtelenségét, a határozatlanságát, gyengeségét... Mindre rá lehet húzni ezt az érdekes, vonzó és izgató helyzetet, és máris el van lendítve, máris nem találjuk szembe magunkat vele.

Hánynom kell. Persze ez a viselkedés se elsősorban a ti hibátok, igazából sajnálnom kellene benneteket.

2. vagyok

Azt senki sem mondta, hogy mellette akartam megöregedni... egy szó nem volt róla, hogy mi volt a kapcsolat célja. 18 évesen nem is az a célom, hogy élethosszig tartó társat találjak. És amúgy meg SEMMIT nem tudsz rólam. Köszönöm, engem nem kell sajnálni. Én azt nem értem meg sokakban, hogy miért kell egyből ítélkezni, amikor nincs hozzá elegendő információja?

Ismétlem, SEMMIT nem tudsz rólam és azokról a körülményekről, amiben ez a kapcsolat létrejött.

Igen, abban az egyetlen dologban igazad van, hogy nehezen alakítok ki kapcsolatokat. Akármelyik emberrel. (Éppen ezért közeledek inkább a lovak felé, és ez tesz sikeres versenyzővé, mert azonosulni tudok a lovakkal.) Autista vagyok. Képtelen vagyok megérteni az emberek viselkedését, szavak mögötti rejtett üzeneteket, és sokszor azt is, hogy miért van szükségünk emberi kapcsolatokra. Sokszor sikítva tudnék elrohanni, mert egy szót nem hallok a beszélgetésből a háttérzajok miatt, mert mindig megbántok másokat az igazsággal (azokat a helyzeteket sem veszem észre, amikor "hazudnom" kellene, pl. csinos ez a blúz), mert idiótának gondolnak a furcsa dolgaim miatt. Szörnyű érzés a tudat, hogy megint valamit elrontottam, de nem tudom mit és hogyan kellene csinálni. Pedig nem vagyok idióta, egyáltalán nem: csak én különböző módon fejezem ki az érzelmeimet, vezetem le a feszültséget. Igen, baromi nehezen alakítok ki kapcsolatokat! De képzeld, az én esetemben a kommunikációs nehézségek elnyomták a VALÓDI kommunikációs nehézségeimet és egy ideig magam sem hittem el, hogy erre képes voltam. El nem tudod képzelni, mennyire nehéz így élni - de nem is ez a legnehezebb, hanem az, hogy fel sem tudják fogni az emberek. Szóval ismétlem, ne ítélj el senkit azért, mert más az értékrendje. Ha valamit, akkor ezt nagyon megtanultam az évek során: hogy elfogadónak kell lennünk egymással.

Még annyit, hogy attól még, hogy valakivel nem beszélsz teljesen közös nyelvet, attól még a másik ember lehet értékes. És lehet, hogy pont ő lesz az, aki mellett megöregedsz. Erre már számtalan eset volt...

Tényleg, semmit nem tudsz rólam. "hasonlóan érez, gondolkodik mint mi": kérlek szépen, nem találtam még egy olyan embert, akire ez az én esetemben igaz lett volna. Hülyeség, hogy Magyarország, akkor itt mindenki ugyanolyan - illetve ez pontosan igaz. Mindenkire próbálják ráhúzni az egyenruhát. De mióta baj, ha valaki egy kicsit más?

Nem ítéllek el, amiért így gondolkodsz. De szerintem el kell fogadni azt, ha valaki másképp vélekedik. Ez különböztet meg minket egymástól, ettől leszünk "valakik".

4-nek van igazságtartalma is, csak pont mindig a kivételeket találják meg az ilyen jellegű hozzászólások.

Az én történetem: nekem 2 öcsém van, mind a hárman egy gimnáziumba jártunk, a középsőnek az osztálytársa volt a jelenlegi menyasszonyom, hamarosan feleségem, illetve gyerekemnek az anyja :)

Innen ismertem meg őt, igazából egy szilveszteri parti adta meg a kezdő lökést több mint 4 éve, ami után elkezdtünk többször találkozni, majd végül kialakult a kettőnk között lévő máig fennálló harmonikus kapcsolat. Mivel beszél magyarul, ezért a társalgás ezen a nyelven folyik, de valamennyire már én is tudok kommunikálni a saját nyelvén. Költözni én költöztem hozzá, de mivel Budapesten éltünk előtte is mindketten, ez nem volt nagy költözés (nyilván érdekesebb ha a saját hazájában él a másik). Az igen jelentős kulturális különbségek miatt természetesen nehéz volt először a családdal megértetni magamat (neki szerencsére nem az én családommal), viszont másfél év után nyáron (2012 nyarán egészen pontosan) meghívtak a párom nővérének az esküvőjére Hanoiba (tehát vietnami, csak fel akartam kelteni az érdeklődést az olvasókban :), amit már akkor is szép gesztusnak tartottam a részükről, azóta pedig egyértelműen kiderült, hogy az volt a vízválasztó a család szemében. Azóta is nagyon jó a kapcsolat a szülőkkel, a születendő gyermekünk kapcsán is minden szükséges támogatást meg fogunk kapni tőlük, ugyanúgy, ahogyan a mi részünkről is.

A történetemből lehet érezni, hogy kulturális különbségek ide vagy oda, igenis létezik olyan, hogy az ember megtalálja a megfelelő lelki társát az életben, függetlenül attól, hogy vele azonos nemzetiségű-e vagy sem...