Tényleg vannak olyan lányok, akik a jóra nem vágynak?

Nem hiszem, hogy ezt mondta szó szerint, hogy kell valaki, aki bunkózik:) Vagy ha ez szó szerint elhangzott, nem a 8-ban kellene ismerkedned.

Nekem nem tetszik, ha valaki túl megértő, vagy túl türelmes, vagy nyaller, vagy dicsérget, vagy unalmas. Azt se szeretem, ha megütnek, de azért van a kettő között átmenet. Próbáld azt!

26L

Persze, ez így önmagában baromi idiótán hangzik, rosszul fogalmazta meg. Igazság szerint azt akarta mondani, hogy kell neki a tűz a kapcsolatba.

Női logika ide, vagy oda, én pasiként éltem meg ezt. A párom egy igazi konfliktuskerülő volt, szépen elengedett mindent a füle mellett. Eleinte én is azt gondoltam, milyen jó a kapcsolatunk, soha nem veszekszünk. Később iszonyúan kezdett az agyamra menni, olyan volt, mintha neki minden mindegy lenne, semmilyen érzelmi visszacsatolást nem kaptam tőle. Akkor 18 évesen soha nem gondoltam volna, hogy a veszekedések, a viták miatt jobban fogom magam érezni.

Szóval nem hülye a barátnőd, csak ezt a dolgot marha nehéz jól megfogalmazni. A lényeg, hogy ha mindig mindent ráhagysz, soha nem jössz ki a sodrodból, soha nem mutatsz fájdalmat, sértettséget, akkor az számára olyan, mintha egy érzelmileg rideg robot mellett élne. Nem arról van szó, hogy a parasztság hiányzik, hanem az érzelmi visszajelzések.

Félre ne érts, én nem azt mondom, hogy valami gond lenne veled, vagy, hogy meg kéne változnod. Egyszerűen annyi az egész, hogy nem passzoltatok össze, de ettől még őt sem tartom ostobának. Egyszerűen nem vonzzák a túlságosan "tökéletes" pasik, mert unalmasnak találja mellettük az életet.

Meg lehet ezt fogalmazni úgy, hogy neki nem tetszik, amikor minden jó. Ekkor az ember áll, hogy ez a nő fogyatékos :D. Ellenben tényleg van, aki unatkozik akkor, ha minden tökéletes, nincs, ami felszítsa az indulatokat, minden olyan szürke és hibátlan. Kinek a pap...

Ahogy mondtam korábban, én pl nem gondoltam magamról, hogy férfi létemre szükségem van erre, pedig de. Az az érdekes, hogy volt egy olyan időszak, amikor a szakítás szélén álltunk, és akkor viszont estéről estére cafatokra téptük egymást. Ez nagyon szar volt, mégis így utólag visszagondolva egy tök izgalmas időszaka volt a kapcsolatunknak. Csak úgy forrtak az érzelmek és az indulatok, az állóvíz hirtelen bugyogva indult forrásnak. Szar volt, de izgalmas.

Előtte a páromnak mindig minden jó volt úgy, ahogyan van. Ha nem tetszett valami, akkor nem mondta, csak elkezdte másképp csinálni. Ha nekem totál elszállt az agyam, akkor csak nézett rám értetlenül, végighallgatott, majd mondott valami atom nagy közhelyet. Ha véletlen bunkó voltam, akkor is csak felvonta a szemöldökét, és elkezdett mást csinálni. Ha valami kreténséget mondtam, vagy csináltam, akkor is csak annyit mondott "hát jó, te tudod". Olyan érzésem volt, mintha mindegy lenne, ott vagyok e vagy sem.

Ehhez képest amikor felborult az életünk, akkor őt is szétszaggatták az érzelmek belülről. Csak úgy fortyogott a nő néha, ezáltal az egész személyisége sokkal vibrálóbb lett. Így legalább tisztában voltam vele, mikor mit érez, érzelmekkel reagált az érzelmeimre. Nem volt olyan érzésem, mintha észre sem vennének, akármit is csinálok.