Hosszú sztori. Röviden: A srác, akibe 2 hónapja szerelmes vagyok az elsô pillanattól kezdve, és egy baráti társaságunk van, a legjobb barátnômnek udvarol. Én mutattam be ôket egymásnak. Mit csináljak?!

Sikerült megtalálnunk egymást egy nagyon régi ismerôsömmel. 10 év után találtunk egymásra. Találkoztunk, és elmesélte, hogy van egy bandája, és lehet, hogy kell nekik most új énekes. Elmentem a próbájukra, hogy megismerjem ôket, elvileg meghallgatásnak szántam, de végül csak poénkodtunk egész végig. Még épphogy jöttem ki a metróból, és láttam, hogy ott állnak, hárman: ô, meg a két haverja. Ahogy közeledtem, a gyomromban a pillangók felszálláshoz készülôdtek: ott abban a pillanatban eldôlt, hogy én szerelmes vagyok. Az ismerôsöm bemutatott neki is: nevezzük ôt Tominak. Sokat néztünk egymásra a buszúton, poénkodtunk, és végre éreztem, hogy jófej vagyok, része voltam a csapatnak. Tomival már akkor sokat egymásra néztünk röhögve a másik kettô csávó hülyeségén, és én azt hittem, elolvadok... A találka után rögtön be is jelölt facebookon.

Telt múlt az idô, nem bírtam ki, és egy igazán jó ürüggyel írtam is neki fb-n. Onnantól hosszú üzeteteket váltottunk.

Annyira jól éreztem magam velük, felszabadult voltam, ugyanakkor Tomi társasága hihetetlenül hiányzott. Amikor az ismerôsöm felhívott, hogy nincs-e kedvem eljönni velük ide meg oda, hallottam, hogy a többiek ( mert eredetileg velem együtt hatan vagyunk ) idiótán üvöltözik a nevem, hogy jövök, és jeee. :D

A barátnômnek sokat meséltem róluk, de azt, hogy mit érzek Tomi iránt, nem említettem neki, mert megpróbáltam magamban is elnyomni. Aztán egyszer Orsi elkezdte, hogy 'mikor jövünk már össsze', teljesen belepirultam, és tagadtam, hogy nem, nem érzek semmit iránta, szerintem belül érezte, hogy ez nincs így. Aztán meguntam, hogy sosem tudja, kikrôl beszélek, elvittem egyik nap magammal, hogy megismerje ôket.

Nagyon jól elvoltunk, egy dolgot kivéve... Még a metrón kiböktem neki, hogy szerelmes vagyok Tomiba. Aztán, a megismerkedésük elsô pillanatától kezdve, Tomi rátapadt, mint valami pióca. Ketten mentek, mi öten meg egymás mellett, elvoltunk, de nekem sírhatnékom volt, hogy ezek ketten mennyire összemelegedtek. A barátnômnek is bejön, és próbálkozott, de nem tudta leszedni magáról Tomit.

Kicsit ittunk, és kibukott belôlem... 'Az, aki iránt olyan érzéseket táplálok, mint még soha senki más iránt, egy olyanra bukik, akivel nagyon jóban vagyok, és ez engem nagyon bánt...' Onnantól fogva Tomival nem néztünk össze. Egyszer sem. A többieknek szerintem nem esett le, ott vigasztaltak, imádtam ôket, röhögtünk, megpróbáltam jól érezni magam, de nem tudom megjátszani magam... Lerítt rólam, majdnem el is sírtam magam. Amikor elköszöntünk, nézett, de én rá nem, nem is köszöntünk Tomival végül el egymástól. Nagyon rossz volt. Azóta facebookon sem írt vissza. Pedig már egy napja írtam, amit írtam, még a találkozás elôtt. A barátnômnek pedig írt...

Nagyon kínos, rosszul érzem magam, és nem tudom mit csináljak. Hogy felejtsem el? Hogy legyek újra felszabadult? A barátnôm elmondta, hogy sokszor érzem úgy, hogy nem vagyok elég jófej, és tökre az jött le Tomi válaszából, hogy egy önbizalomhiányos kis idegesítô kiscsaj vagyok. Nem szeretném, ha ez a kép élne róla bennem, bár tény, hogy rosszul érint, hogy nem vagyok egy humorzsák... Mit tegyek? Ôk az igaz barátaim.

16/L, F/17(-18)