Lehetséges, hogy nem voltam még szerelmes, és képtelen is vagyok rá, vagy csak tévesek az elképzeléseim? Hosszú sztori, DE MA VAN A SZÜLINAPOM, kegyelmezzetek, légyszi, és olvassátok el!

Azt mondják, sokkal érettebb vagyok a koromnál, legalább 3-4 évvel. Ez abban is megmutatkozott, hogy viszonylag hamarabb kezdtek érdekelni a fiúk, mint az osztálytársaimat, és úgy éreztem fél évig 12 évesen, hogy szerelmes vagyok egy fiúba, ám ő nem ismert, végül kiderült, hogy nem is tetszem neki. Kicsik voltunk amúgy is. Amikor megláttam, mindig izgultam, pillangókat éreztem a hasamban, és hevesen vert a szívem. De ez lassan elmúlt, úgy 9 hónap után. A következő áldozatom 13 évesen szemeltem ki magamnak - amikor megláttam, ugyanúgy pillangókat éreztem a gyomromban, de nem ismertem őt sem, tehát ez is amolyan rajongás volt, mint az előző. Bár aztán elkezdtünk beszélgetni, és csúnyán kihasznált ( mi mást tehet egy 15 éves egy naiv kislánnyal? ), ez a korszak egészen 14 éves koromig tartott, más nem tetszett meg, vele voltam elfoglalva. Ezután kifogtam egy újabb szerencsétlent... Na ez a történet már komplikáltabb. Ismertük egymást, egy színművészeti szakkörre jártunk, ahol egy Tamási darab keretében mély érzésű, romantikus szerelmespárt alakítottunk. Neki barátnője volt, de közben velem is leállt, és adta nekem a szerelmest. Ez egész 1 évig tartott, de sosem éreztem magamat szerelmesnek. Csak az első sráccal volt ez az érzésem. Bár vele keltem, vele feküdtem, minden percben rajta járt az eszem, és teljesen beszippantott, vele sem volt úgy, hogy szerelmesnek éreztem magam teljesen, mindig elbizonytalanodtam, mert sosem éreztem pillangókat a hasamban, bár nyugodt nem voltam a közelében, és vártam, mikor beszélünk végre, nem éreztem magam annak, így visszatekintve, pedig ha valaki az, akkor tudja magáról. Vele egy évig szenvedtem, mire végre rájöttem, hogy nem érdemes rá várni.

És hát itt vagyok 16 évesen, 2 és fél hónapja van barátom. Március óta ismerem mélyebben, előtte is ismertem, mint a barátnőm bátyja, de nem foglalkoztunk egymással. Ám azonban később rájöttünk, hogy eszméletlenül egy hullámhosszon vagyunk - az első pillanattól kezdve lejött. Soha semmilyen emberrel nem éreztem olyan kapcsolatot, mint vele - mintha az Isten is egymásnak teremtette volna a humorunkat. Megbecsült, elfogadott, tisztelt, és vágyott a társaságomra. Persze eljátszottam a gondolattal, hogy együtt vagyunk, mert mindig is helyesnek meg szexinek találtam, de kivertem a fejemből a gondolatot, nem akartam elveszíteni, mint barátot. Napi 4-5 órát beszélgettünk, imádtam. Flörtölgetett velem, le is állítottam, de aztán megint elkezdte, bár máshogyan, nem vettem sosem komolyan. Aztán a találkozásainkkor már átölelte a derekam, átkarolt, végül hát, belecsöppentem, járni kezdtünk... Dec. 14-én volt 2 hónapja. Már egyre kevesebb volt a mélyebb beszélgetés, amit én hiányoltam. Sosem voltam biztos benne, hogy szeretem, és bár őrülten hiányzott az elején, és minden percben rá gondoltam. Hetente sajnos csak 2x tudtunk találkozni, és sajnos nem vállalhatott fel a családja előtt, ezért sokszor kellett bujkálni, ami nagyon rosszul esett, de megmagyaráztam magamnak, hogy értünk teszi, ami igaz, beletörődtem, ma már ő sem olyan paranoid, tehát javult a helyzet. Ám sokszor, miután találkoztunk, elfogott egy rossz érzés... Nem tudom megmagyarázni, de mintha hibát követtem volna el... Sosem éreztem, csak 2x, amikor megcsókolt, hogy szárnyalnék. Bár sok iszonyú csodás dolgot mondott, és amikor vele voltam, akkor boldognak éreztem magam, de amint elváltunk, szörnyű volt. Szerettem hozzábújni, és becsukni a szemem, de ezt is csak 10 alkalomból 8x érzékeltem...

Eddig azzal magyaráztam - mert bizonytalan voltam magamban: egyszer szerelmesnek éreztem magam, egyszer meg nem... -, hogy 2 hónap kell a szerelem kialakulásához, de kezdem úgy érezni, sosem fogom én őt úgy, lángoló szerelemmel szeretni, csak azzal a szeretettel, ami kicsit megnőtt a megismerkedésünk óta.

Mindent elmondtam neki, és azt mondta, ő sem szerelmes teljesen, de nagyon kezd benne kialakulni. Fontos vagyok neki, és nem akar elveszíteni, szeretne mindent megtenni, hogy boldog legyek. Mindig őszinte. Sok iszonyú szerelmesnek hallatszó mondat hagyta el a száját, amiért még rosszabbul érzem magam, amiért nem szeretem... Azt mondta, hogy az előző barátnőjével is 3 hónap kellett, mire szerelmes lett, benne ez lassan alakul ki - ahogy bármilyen más kötődési forma, ám velem máshogy volt, hozzám azonnal kötődni kezdett. Én más vagyok, és minket egymásnak teremtettek, ez biztos. De szerintem, ahogy jobban megismerem, egyre jobban rájövök, hogy a szerelemről sok szempontból máshogy gondolkozunk... Én lángolva szeretnék szeretni, ő azt mondja, a szerelemnek nem feltétlen kell olyannak lennie. Szerintem meg ő még a büdös életben nem volt szerelmes . nem így beszélne a 'szerelmeiről.'

Talán csak szeretethiányom volt, és azért jöttem össze vele?

Vagy ez a szerelem, csak nem veszem észre?

Kérlek, segítsetek!

L/16, F/23 ( elég gyermekded lélek )