Szakítottunk, de még szeretjük egymást. Ez normális?

Másfél évig voltunk együtt barátommal. Sosem volt ránk jellemző a veszekedés, de távkapcs.-ban voltunk. Általában hétvégente találkoztunk, volt amikor 2 hetente. Már az elején is éreztem hogy nehéz így, de mostmár nagyon. Egyre érzékenyebben érintett ha nem tudott lejönni, és már az elmúlt 1 hónapban nem tudtunk mit beszélni telefonon. Én nem akartam hogy azt érezze hogy nem szeretek vele beszélni. De egyszerűen nem tudtunk mit, és amikor mondta hogy nem tud lejönni mindentől elment a kedvem. Nem haragszom rá amiatt mert nem ér rá, tudom hogy nem kamu, és az ő szakmájában hétvége és hétköznap között nincs különbség. És ezt ő is tudja hogy nem haragszom rá. Én a helyzetre haragszom, de nagyon szeretem őt. Már 3-szor "eljátszottuk" hogy szétmegyünk, mert nem lesz már olyan mint régen, és nem tudunk ellene semmit tenni hogy többet találkozzunk. De sosem tudtunk elszakadni, mert szeretjük egymást. Inkább én akartam mindig ezt a szakítást. Tegnap is felhoztam, és ő akkor jött rá hogy mostmár tényleg el kell engedjük egymást. Én megint elgyengültem és mondtam hogy úgy sem fog menni, mert amikor együtt vagyunk az mindennél jobb. Ő azt mondta hogy muszáj lesz, pedig biztos vagyok benne hogy abban reménykedett hogy többet nem hozom fel a szakítás témát. Csak látja, hogy nem vagyok elég erős, és "segíteni" próbált, és ezzel tényleg sokat segített.

Normális ez a helyzet?

Annyira rossz hogy nem tudunk mit tenni, és ennek nem az az oka hogy nem szeretjük egymást. Kérem senki se hozza fel azt hogy "ha igazán szeretitek egymást semmi sem számít" meg stb., mert eddig én is így gondoltam. De nem, a távolság elcsesz mindent. Soha többet nem fogok távkapcsolatba belekezdeni.

Nem tudom túl tenni ezen magam, hogy egyszer csak vége. hirtelen. El sem tudok mást képzelni, ő volt az első barátom. Más is volt már ilyen helyzetben? Mit csináljak?

ő 22, én 19/l.

köszönöm.