Szerintetek honnan lehet tudni, hol a határ? Kérdésem arra vonatkozik, hoogy vajon meddig érdemes küzdeni egy kapcsolatért, és mikortól kellene felismerni, hogy talán jobb lenne szakítani.

Barátommal másfél éve vagyunk együtt. Már megismerkedésünkkor is távol voltunk egymástól,mert bár Miskolcon lakom (ő is), én Pesten tanulok. Ő a kapcsolatunk elején még tanult és dolgozott,mostmár "csak" dolgozik. Elég sok hobbija van,nagyon sok baráti köre van,ezt mindig is tudtam,mégis,a kapcsolatunk elején sokkal több időt és energiát szánt a kapcsolatunkra,és sokkal jobban kimutatta az érzéseit is. Az elején mindketten úgy éreztük,hogy minket egymásnak teremtettek,szinte olvastunk egymás gondolataiban, és az értékrendünk is nagyon hasonlónak tűnt. A szex pedig egyszerűen csodálatos.

Mivel tanulok,meg nekem is vannak barátaim,nekem is megvannak a magam programjai,egyáltalán nincs arról szó,hogy ráerőltetem magam,ő azonban terhesnek érzi,hogy minden nap beszéljünk,akár csak 5 percet is,állandóan fáradtságra hivatkozik,de a barátaival/munkatársaival képes akár hajnalig beszélgetni vagy programokon részt venni. Ha mégi beszélgetünk,akkor sokszor unottnak érzem,nem "csacsog" úgy,mint annak idején. Azt mondja,hogy utál telefonon beszélni,skype-on se jobb neki,mert neki az kell,hogy érezzen engem,hogy fizikálisan jelen legyek,ugyanakkor amikor hazamegyek (péntek-szombat-vasárnap),nem érzem azt,hogy mindent elkövetne annak érdekében,hogy minél többet és tartalmasabban legyünk együtt.Soha nem talál ki semmilyen közös programot,ha én kitalálnék,általában nem ér rá,vagy egy aktívabb programhoz fáradt,és azt mondja,azért nem szeret csak úgy sétálni vagy romantikus dolgokat csinálni(együtt vásárlás,kiállításlátogatás,színház,kirándulás....),mert mindig az kattog a fejében,hogy ehelyett mennyi dolga lenne otthon,ami ténylegesen hasznos,nem pedig ilyen haszontalan időtöltés.(Megjegyzem a barátaival való grillezés,autóbütykölés,esti sörözés,pálinkafőzés,mozi,strandolás az persze mindig hasznos,és sosem vesz el időt a "halaszthatatlan teendőitől".) A szüleivel él együtt még,de el fognak a szülők nemsokára költözni,és bár tudom,hogy a háttér miatt is nehéz neki (nem látott a szülők között romantikus,igaz szereteten és kölcsönösségen alapuló kapcsolatot),mégsem hiszem,hogy csak ez lenne az oka mindennek. Nagyon szenved a szüleitől,nem tud kiállni velük szemben saját magáért,sosem volt mély érzelmi kapcsolata velük,és nagyon frusztrálja őt a jelenlétük,mindig azt mondja,hogy önállósodni szeretne,és alig várja,hogy elköltözzenek,csakhogy szerintem az önállósodást akkor is el lehet kezdeni,amikor az ember még a szüleivel él. A költözés sosem lehet megoldás,az maximum elfedi a gondokat,de nem szünteti meg őket. Velem is össze akarna már költözni,de ugye még sokáig fogok Pesten tanulni,így ez nem lehetséges,és azt mondja,őt ez is nagyon zavarja. Mert szerinte sokkal jobb lenne a kapcsolatunk,ha összeköltöznénk. Én viszont nem hiszem,hogy az összeköltözést megoldásként kelle használnunk, az szerintem csak egy opció,nem attól kellene egy kapcsolatnak jól működnie. Egy kapcsolat,ha jól működik,akkor léphetne egy követező szintre. A jól működéshez viszont csak szeretet és kölcsönösség kellene. Szerintem az is baj,hogy nem tanulta meg,hogy egy kapcsolatban már nem csak ő van, hanem mi vagyunk,és ez azt jelenti,hogy előre kell tervezni (pl: minden hétvégén hazajárok,és meg kell tervezni,hogy melyik nap/napokon tudunk találkozni,és akkor mit csináljunk,hogy én is megbeszéljem a szüleimmel,és ő is ki tudja alakítani a programjait lehetőleg úgy,hogy ne szervezzen rám),ez pedig azt jelenti,hogy néha alkalmazkodnia kellene, és le kellene mondania a barátait/programjait az én javamra. Ebből látnám,hpgy tényleg velem szeret a leginkább lenni,és igyekszik minden alkalmat kihasználni,hogy együtt lehessünk,ahogyan én is teszem. De ő ezt nem teszi meg,ha mégis együtt vagyunk,csak fekszünk,filmezünk,vagy náluk próbálok valamit besegíteni,esetleg az ő barátaival találkozunk. Nekem ennél több közös,meghitt beszélgetésre,és több értelmes és intelligens programra lenne szükségem, mint ahogy a kapcsolatunk elején is volt. Ezen kívül a tetteiből nem érzem azt,amit mindig mond,hogy én vagyok az egyetlen és első ember az életében,akiben megbízik,akinek mindent el mer mondani,akivel jól érzi magát,akiért mindent megtenne,aki a lefontosabb számra,és akit szeret. Ugyanis amint tettekkel kellene kifejeznie az érzéseit,rögtön fontosabb lesz más,és én valahogy sosem férek bele az idejébe,ha mégis,akkor nagyon röviden,vagy passzívan. Tényleg nagyon türelmes vagyok,mert ezt egy jó ideje tűröm,tudom,hogy nem egyszerű neki sem,épp ezért próbálok mindig alkalmazkodni,és segíteni neki ott,ahol tudok,de kicsit úgy érzem,hogy ez egyoldalú a részemről,és nem kapom vissza ugyanezt a gondoskodást és törődést. Sokszor szóvá is tettem neki(de sosem vitáztunk,inkább csak sírtam,mert annyira szomorú vagyok mostanában, kicsit ő is elpityeredett,hogy nem tud engem boldoggá tenni,pedig szeretne),szüntetet is kértem,hátha ettől majd rájön,mennyire szeret,és értékelni fog,de általában ez csak 1-2 napig tartott,amíg megijedt,hogy elveszíthet,aztán minden visszaállt a régi kerékvágásba. Nem is tudom miért,de nagyon szeretem,és összességében jó embernek tartom,aki igencsak elveszett,bár a leírásomban főleg a hibákat hangsúlyoztam. Azt nem értem,az első félévben miért tudta kimutatni az érzéseit,és most miért nem. Mondjuk ő azt mondta,hogy akkoriban nagy erőfeszítések árán tudta megélni a boldogságot,és kimutatni azt. Viszont a mostani viselkedésével és állandó negatív és feszült hozzáállásval engem is nagyon lehúz,és nem tudok megfelelően koncentrálni szinte semmire,nem beszélve arról,hogy úgy érzem, lelkiekben és emberileg folyamatosan visszafejlődöm mellette. Ezeket is elmondtam neki többször is,és meg is értette,de érdemleges változást nem tapasztaltam sajnos. Még annyi lehet a baj,hogy én komolyan veszem a kapcsolatokat,és a hűséget és a kitartást nagyon fontosnak tartom,szeretem megjavítani,amit meg lehet,nem pedig egyből eldobni,és szertném vele elképzelni a jövőmet,de nem tudom,hogy érdemes-e ezért küzdenem.

Az az igazság,hogy erről sokkal többet is lehetne írni,mert elég árnyalt a kép,de már így is egy regényt sikerült idekanyarintanom,pedig nem szerettem volna. :)

Ha valaki komolyan szeretne válaszolni,akár tud pszichológiai elemzést/tanácsot adni,vagy csak egyszerűen a jószándék vezérli,és tanácsot adna,akkor kérem írja le a véleményét! (acsarkodók,értelmetlen hozzászólók kérem kíméljenek)

Előre is köszönöm!

20/L