Ugye, ezt a csatát elvesztettem? És a háborút is?

Közel egyidősek vagyunk, harminc-negyvenes korosztály. Természetesen én vagyok a nő, de most leginkább egy h.ülye kislánynak érzem magam.

Már 3 éve tart. 3 éve szeretem. Naponta látjuk egymást. Úgy kezdődött, hogy ő jött utánam, ő adta mindenféle jelét annak, hogy tetszem neki. Én amúgy észre sem vettem volna. De tény, hogy rengeteg jelet adott akkor, nem én értettem félre.

Puff, nekem sem kellett sok, beleestem, mint vak ló a gödörbe. De ezt ő nem tudja. Soha nem mondtunk ki semmit, se ő, se én.

Sokat beszélgettünk, míg kibökte, hogy neki ám van barátnője otthon, aki az élettársa sok éve. Nyilván ezt én nem tudtam, de szíven ütött.

Ennek ellenére még sokáig beszélgettünk messengeren közvetlen hangnemben mindenféléről.

Személyesen pedig azt vettem észre, hogy egyre jobban kerül, mindenkivel beszélget, csak velem nem. Ez a mai napig sokszor van így.

A messenger lekopott, kaphatott érte otthon, azóta nem csinálja. Sőt, legutóbb azt mondta, hogy megmutatja a barátnőjének, hogy mi mit írunk, mert nem fog hazudni miattam, hogy mi miért beszélgetünk.

Mondtam neki, hogy én nem leszek teher, hagyjuk is, ne legyen belőle baja. Azt mondta, nem vagy teher, mert kedvellek.

Puff neki, kedvellek. Tehát a barátnőjét választotta.

Sose voltam matrica, most is lekopok. Csak fáj.