Milyen érzés a szerelmi bánat?

ez csúnya lesz, de engem jobban megviselt a szakítás mint édesanyám halála :/

Ki bírtam erős vagyok. F

A nők kimeletlen modon szakitanak altalaban .

Terapiara kell mennem miatta. Megerte azt gondolnom hogy majd o mas lesz. Be is fejeztem a pasikkal :D

Volt már néhányszor, hogy azt hittem tényleg inkább meghalnék. Sírós, szenvedős, sose lesz ilyen többet. Ezek egész fiatalon történtek, amikor inkább a saját ábrándjaimat szerettem. Aztán egyszer felnőtt fejjel szerelmes lettem. Nem a külsőségekbe, nem az elképzeléseimbe, hogy majd milyen lesz ő, ha szépen megváltozik a kedvemért egy két apróságban. Hanem úgy, hogy minden sejtem tiltakozott az ellen, hogy akár csak másként tekintsek rá, mint egy ellenkező neműre. Egyszerűen, csak jó volt vele beszélni, hallgatni, ahogy segít másoknak vagy nekem, ahogy elsimít, megold dolgokat. Ahogy a munkáját végzi, ahogy megoldást keres mindenre. Ahogy más emberekkel kommunikál. Olyan más mint bárki, akit eddig ismertem. Nem tudtam nem szeretni. Őt elveszíteni olyan volt, mintha belőlem hiányozna valami. Oda lett az örök optimizmusom, az életerő, a vidámság belőlem. Mindig olyan életem volt, hogy sosem voltam elégedetlen. Mindig mindenben láttam jó dolgokat. Mindig tele voltam tervekkel. Most pedig nem találom a helyem. Rendezett életem van, nincsenek napi megélhetési gondjaim. Mégsincs semmiféle jövőkép előttem. Nem élvezek igazán semmit és nem látom a jó dolgokat. Elvégzem a munkámat, az itthoni feladataimat. Nagyjából leépítettem az emberi kapcsolataimat. Hazaérve magamra csukom az ajtót és csak meredek magam elé. Úgy telnek el órák, szabadnapok, hétvégék, hogy alig tudom elvégezni a legfontosabb dolgaimat. Mindent halogatok, az utolsó pillanatra hagyok és ha végül belefogok is utálom minden percét. Sokszor ha végig gondolom, hogy mivel töltöttem pl egy hétvégét,alig jön össze egy két órányi értelmes tevékenység. Szoktam programokat csinálni, de minden percét megszenvedem. Hiába kezdek el olvasni, filmet nézni, néhány perc múlva már azt sem tudom, hogy mi történt addig, mert csak meredek magam elé a gondolataimban. A legfárasztóbb mindezt a környezetem előtt rejtegeni. Nem akarok beszélni róla, nem akarok kérdéseket és nem akarok segítséget, sem változást. Egyszerűen csak szeretnék megszűnni létezni. Nem terveztem, hogy öngyilkos leszek,csak valahogy mégis egyre többet jár a fejemben, hogy fölösleges minden további nap az életemben.