Mi a kedvenc szerelmes idézeted?

"Úgy hullottam alá a szerelembe, ahogy az ember elalszik: lassan, azután egyszerre."

(Csillagainkban a hiba)

Tóth Árpád

ESTI SUGÁRKOSZORÚ

Előttünk már hamvassá vált az út,

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata

Fénylett hajadban s béke égi csendje,

És jó volt élni, mint ahogy soha,

S a fényt szemem beitta a szivembe:

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le,

S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek -

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szivembe visszatér

És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

1923

Nekem onnan tetszik nagyon, h "Egyszerre csak megfogtad a kezem... Ennél szebben nincs ember, aki ezt le tudná írni...

A másik felünket föl lehet ismerni szemeinek a ragyogásából. Az emberek az idők kezdete óta így találták meg az

igaz szerelmüket.

A szerelem mindent pótol, s a szerelmet

Nem pótolja semmi.

Petőfi

Tévedsz, hogyha azt hiszed a szerelem csak játék

Vagy lobogó fáklya, mely az ujjaidra ráég.

Együtt ülni, kéz a kézben, a kispadon este,

Sétálni a patak partján csillagokat lesve

Kedveseddel szombaton vígan táncba menni...

Tévedsz, hogyha azt hiszed a szerelem csak ennyi.

Nagy dolog a szerelem és hogy múlnak az évek

Még nagyobb lesz, meleg kendő, úgy betakar téged

Erő elszáll, szépség hervad, jön az ősz, a tél is

Aki szeret melletted lesz, megbecsül majd mégis

Az életet véges végig együtt kell leélni

Úgy válik el , mit ér a nő és mit ér a férfi

Jót és rosszat megosztani, kacagni és sírni

A szerelem dal, amelyet együtt kell megírni.

Gyurkovics Tibor:

Péntek

Elvétem már a tárgyakat. A lényeg

elsikkad már a télből és a nyárból,

az azelőtt okosra nézett képek

hada most semlegesen vádol.

Az azelőtt fölépített varázshegy

most egycsapásra össze-vissza omlik,

s én így maradok véglegesen már egy

betört világban és sorsom csomóit

ki nem bogozva, ostobán, hanyatt,

csak azt érzem, arcomra folyik lényed,

akár a nap, a viasz és a lényeg,

s csak bámulom az üres tárgyakat.

+++

A látványt ölte meg bennem szemed.

Nem tudok látni, mióta rámnéztél,

csak azt, ami testedből föllebeg,

izgalmas fákkal lett tele a légtér,

de belső fákkal, mik úgy nőnek egy

hatalmas tájon, hogy az meg se látszik,

zsúfolásig tele vagyok veled

és nézlek, nézlek a megvakulásig.

Tapogatom az arcod. Ez az arc.

A végtelen. A minden arcok arca.

Nem látom már, csak amit te akarsz,

az ölelés zsákjába vagyok varrva,

ezer öltéssel a húsomba szúr

minden kis izmod, mint a tű.

Mi szorít össze veled ily vadul?

Szeretlek. Olyan egyszerű.

+++

Olyan közel vagy, hogy tested szöge

egész a szemgolyómat éri,

fordulnék, törnék kifele,

de arcod elől nem tudok kitérni,

el nem fordíthatom a fejemet,

a szemben-lét fáj, kínzó, gyáva helyzet,

az arcomat szorítja a kezed,

hogy ordítani tudnék – s csak szeretlek.

Üvölt a táj. Mert elhagytam teérted,

elhagytam árnyait és szögeit.

A boldogságot. Holnap jön a péntek

és testemet testedre szögezik.

+++

Már lélegezni sem tudok. Merev

pupillámat az egekre szögeztem,

belémfúródtál, mint hegyes üveg,

s én csüngök csak ezen az egy kereszten.

Következik a végső Golgota.

A kicsike, a helyi, az egyéni,

mert kinek-kinek meg kell halnia

ahhoz, hogy e világon tudjon élni

Következik az önfeláldozás.

A látványtalan és őrült alázat,

míg fölhasítja bőrödet a nyárs,

a test pedig vergődik, mint az állat.

És megreped a hegy. Csorog a vérünk,

az üres éjben elhasad karunk.

Csak az válthat meg, aki meghal értünk,

s csak azt váltjuk meg, kiért meghalunk.